Urunk megjelenése ünnepét megelőzően karácsony második vasárnapján ismét feltűnik a Keresztelő alakja. Miért? Mert neki azért az óráért kellett megszületnie, hogy megmutassa a világnak a megígért Messiást. Valamennyien azért születtünk, hogy kinyilatkoztassuk életünkkel az Istent.
Jézus mondja: „Aki engem lát, látja az Atyát”(Jn 14,9). Arra lettünk elhívva, hogy istenképiségünk kibontakozzon és, hogy felismerhető legyen, mire meghalunk, hogy kihez tartozunk. A gyerek hasonlít apjára. Aki befogadja Jézust hatalmat kap, hogy Isten gyermeke legyen, hogy hasonlítson az Istenhez. „A valóság Krisztusban van.” (Kol 2,17) Ami rajta kívül van az vagy illúzió vagy a pokol. Nem hoz életet. Hisz Jézusról olvassuk egyedül, hogy benne „az Élet megjelent” (1Jn 1,2).
„Asszonyok szülöttei közül nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál.” – mondja Jézus. Mit eszik ezen a vademberen? Mitől Ő a legnagyobb emberi nagyság? Megsejthetjük, ha elolvassuk mondatait, melyeket az evangélium feljegyez róla. Szinte minden egyes szavával túlmutat önmagán – magát kisebbítve – valami többre. Ezt úgy hívják alázat. Pl. „Nem én vagyok a Messiás”. Nem vagyok Illés. Csak „a pusztában kiáltó szava vagyok”. „Aki utánam jön, annak saruszíját sem vagyok méltó megoldani”. „Neki növekednie kell, nekem kisebbedni”. Lekozmálhatott volna a dicséreteknél, hiszen mi sem imponálóbb egy zsidó férfinak, hogy azt gondolják róla, Ő a nép várva várt szabadítója. De nem lopja el Istentől a dicsőséget, ugyanakkor nem is szenved önbizalomhiányban. Épp ellenkezőleg, nagyon is tisztában van azzal, hogy Ő kicsoda. Túlmutat önmagán. Valaki többre. Ő még tudja, neki azért kellett megszületnie, hogy megmutassa Istent, Urunk Jézus megjelenésekor. Példázza ezzel, hogy az ember hivatása mérhetetlenül meghaladja magát az embert. Többet, nagyobbat vihet végbe, mint valami emberi teljesítményt. Életével megmutathatja, kinyilváníthatja az Élő Istent. Végességén keresztül kinyilatkoztathatja a Végtelent, halandóságával a Halhatatlant. Nem képes erre az önmagába (vagy művébe) szerelmes ember, de a kishitű sem. Sok idősödő ember, fogyván az ereje vagy értelmi képessége, kétségbe esik, mert elfelejti, miért kellett megszületnie. Nem azért, hogy szüntelen emberi teljesítményeket prezentáljon, hanem, hogy Urunk megjelenését nyilvánítsa ki életével és halálával. Végességét, törékenységét odatarthatja Istennek, így még halálával is az Életet nyilatkoztatja ki és szenvedésén is átragyog az Isten, végességén a végtelen, halálán a halhatatlanság.
„Kezdetben volt az Ige (a Szó). Benne Élet volt. Ez az Élet Jézusban megjelent. Nélküle semmi sem lett, ami lett.” Ő tartja fenn szavával a mindenséget. A szavaknak teremtő hatalma van, főleg az isteni szavaknak. Ha hiszünk nekik, újjáteremtenek: „Drága vagy a szememben, becses vagy nekem és szeretlek” (Iz 43) De sokszor mi inkább más szavaknak hiszünk, melyek elégtelennek bélyegeznek, ha nem voltunk versenyképesek. Ezért ne csak a teljesítménye miatt dicsérjük az embert vagy gyerekeinket, 
mert így beléjük ég az a program, hogy akkor értékesek, ha teljesítenek. Betegágyukon vagy öregedve össze fognak roppanni. Dicsérjük meg önmagukért! Erősítsük meg Őket igazi méltóságukban! Abban, hogy hatalmukban áll minden pillanatban kinyilatkoztatni Isten szeretetét és átragyogni valamit végtelenségéből, pusztán azzal, hogy léteznek. Arra születtek, hogy befogadva Jézust és szavait, megmutassák az Istent azáltal, hogy látszik az életükön az istenképiség és istengyermekség. Látszik, hogy nem testből és vérből, hanem Istenből születnek.
Istenből született pillanatok azok az életünkben, melyek nem emberi szimpátiából, ösztönből, emberi teljesítményből vagy akaratból, hanem Isten kegyelméből születnek. Amikor az embereket nem külsejük, eredményeik vagy tőlük várható jutalmazó jó érzések miatt szeretjük, hanem önmagukért. A házasság is ettől lesz szentség, ha Istenből születik és nem pusztán testi vonzalomból vagy szerelmes érzésekből. A szentségi házasságban a férfi és a nő arra vállalkozik, hogy jellé teszik a szerelmüket, „megmutatják” az Istent feltétel nélküli, sírig tartó szeretetükkel.
Laci atya
