Emlékszel még arra az érzésre, amikor osztálykirándulás előtti éjszaka többször felébredtél és vártad, hogy mikor lesz már végre reggel, hogy felszállhass a buszra? Pont ilyen „hajnalodik kiugrom az ágyból” érzésem volt nekem is április 9-én: kipattantam az ágyból és bőszen elkezdtem készülődni, ezúttal Turára. Ha galgás találkozóra megyek mindig ez az izgatottság lesz rajtam úrrá: Hányan leszünk? Kik jönnek el? Jönnek-e a régi bútordarabok? Lesznek-e új arcok? Jönnek-e gyerekek? Milyen lesz az előadás és a kiscsoport? (Mi lesz az ebéd? 🙂 ).
A mostani, turai találkozó még több ehhez hasonló talányt tartogatott magában, hiszen utoljára 1996-ban (20 éve!) volt itt programja a Galgamenti Nagyboldogasszony Közösségnek. Mire számítsunk? Hogy fogadnak minket a helyiek? Eljönnek-e a helyi cserkészek, fiatalok, hittanosok? Hogy tudnak együttműködni a turai szervezők és a Kisebb testvérek?
Kérdéseimen nem sok időm volt tépelődni, hiszen egyfolytában csörgött a telefon, jöttek a segélyhívások a hatvani Segítőktől: vegyem meg nekik is a vonatjegyet, nem érnek ki időben az állomásra. Kis nyugalmat erőltetve a hangomba megígértem, hogy így teszek – ekkor még bőszen reggelimet fogyasztva, esélyét sem látva, hogy nem a szokásos vonathoz rohanós forgatókönyvet fogom leírni ezen a találkozón is.
Sikerült a reggelt kivitelezni, így Turán a vonatnál Pista bácsi várt minket egy tíz fős kisbusszal, hogy ő bevisz minket a plébániára, ne gyalogoljunk. Aztán egy röpke csocsó-partit követően máris elkezdtük a regisztráció előkészítését. Jöttek az emberek, jöttek és jöttek… Hamarosan olyan kígyózó sor alakult a regisztrációnál, amihez hasonlót, csak előző nap láttam a H&M-ben, a Glamour-napoknak köszönhetően. Csak itt nem 30% kedvezményt lehet kapni: itt barátokra lehet találni, itt Jézussal lehet találkozni, itt élményeket lehet szerezni, itt egy élő Közösség részesévé lehet válni.
A „hivatalos” köszöntést követően szentségimádással kezdtük a napot. Oda is súgta egyik késve érkező Segítő-kolléga, hogy ez azért erős indítás. De a gyerekek, fiatalok gondolataikba mélyülve hallgatták Zsuzsi elmélkedését és a Taize-i énekeket. Aztán a következő programpontnál kiderült, hogy ők sem mindig angyalok, hanem hús-vér gyerekek, fiatalok: az ismerkedős kiscsoport alatt a játékokba belehevült nagy sikítozásokat, kiabálásokat, nevetéseket hallottunk a folyosón.
A nagy közös számháborúnál a kicsik és nagyobbak egyaránt hadvezérekké váltak és alaposan megtervezett stratégiai-csoportmunka vette kezdetét a zászló megszerzéséért. Hogy ki nyert? Nem tudom, engem mindig elsőként lőttek ki… De így beszélgethettem legalább a résztvevőkkel. Kérdeztem őket, hogy miért jöttek? Ki hívta őket? Vegyes válaszokat kaptam: voltak, akiket a szülők küldtek, voltak, akik a barátaik miatt jöttek, voltak akiknek már teljesen természetes, hogy jönnek a galgás programokra. Szerencsére arra a kérdésemre, hogy hogy érzik magukat már nem kaptam ennyire megoszló válaszokat. Mindenki örült annak, hogy itt lehet és a kiscsoportban olyan aranyos fiatalokkal ismerkedett meg. Hát még mennyivel fokozódott ezt követően a lelkesedésük: következett ugyanis az ebéd. Mivel kinőttük az iskolát, két turnusban ettünk. Aki épp ebédelt, az a finom pörköltnek és süteménynek örült, aki a másik turnusba került, azokat pedig a szabad használatra bocsátott csocsó, léghoki, ping-pong asztalok látványa töltötte el lelkesedéssel.
Kipihenve az ebéd utáni sétát az iskola aulájában hallgattuk meg a nap előadását, az Egyház apostoliságáról. Ha nem voltál ott, lehet most ráncolod a homlokod, hogy ez mégis mi a szösz? Na, mi is pont így néztünk az első diára, de aztán Márti és Ilus kreatív, életszerű példái és történetei, a rövid, lényegre törő fogalom-meghatározások után ismét okosabbak lettünk. A kiscsoportos beszélgetésen pedig a hallottakat a személyes életünkre fordítottuk le, saját emlékeinket, vicces/komolyabb tapasztalatainkat osztottuk meg egymással.
Sajnos, ahogy az lenni szokott, ennek a napnak is vége lett egyszer. A zárószentmisén Balázs András atya kitért Don Bosco látomására is, miszerint Egyházunkat a sok támadás viharában két oszlop tarthatja meg: az Oltáriszentség és Mária. Ezért, hogy megmaradjunk hitünkben, fontos a buzgó Mária-tisztelet és a gyakori szentáldozás. Szerintem pedig ezekhez és hitünk megerősödéséhez hozzásegít minket egy jó Közösség, vagy egy, a turai találkozóhoz hasonló nap.
Valcsák Réka
A nap folyamán kattogtak a fényképezőgépek is, itt találhatóak a fotók:
