Már sok éve járok ifjúsági találkozókra, de valahogy minden alkalomnak megvan a maga különlegessége. Így volt ez most Rákóczifalván is, ahol a „Kérjétek az aratás Urát!” témája köré épült a napunk.
Reggel jó volt ismerős arcokat látni — olyanokat, akikkel már sok közös emlék köt össze. Az ismerkedős játékok nekünk, „régi motorosoknak” is sok örömet adtak, mert mindig jó látni, ahogy az újabbak feloldódnak, és lassan belesimulnak a közösségbe.
A szentmise most különösen megfogott, hiszen pont azt az evangéliumi szakaszt olvasták fel, ami a találkozónk témája is volt. Ahogy a prédikációt, eszembe jutott, hányszor tapasztaltam már meg, hogy Isten tényleg küld minket — néha egészen apró helyzetekbe. Jó volt most erre újra ránézni, kicsit „leporolni” azt, amit talán már megszokásból élek.
Az előadás és a kiscsoportos beszélgetés is jó hangulatban telt. Régi tagként külön örültem annak, hogy milyen bátran szóltak hozzá az újabbak. Jó volt látni, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel és vágyakkal érkeznek, mint amikkel mi is érkeztünk annak idején.
Ebéd után jött a délutáni akadálypálya, ahol csoportokba osztva kellett különböző ügyességi feladatokat megoldani. Sokszor nevettünk, szurkoltunk egymásnak, és egy kicsit mindenki visszaváltozott gyerekké. Ez az a fajta könnyedség, ami miatt mindig szeretek ezekre a találkozókra járni: komoly dolgokról is beszélünk, de közben tele van az egész nap játékossággal és örömmel.
A nap végén a dicsőítő szentségimádás volt számomra a csúcspont. Az éneklés, a csendek, a közösség jelenléte — valahogy minden a helyére került bennem. Olyan volt, mintha Isten finoman visszaigazolta volna, hogy jó úton járunk, és hogy tényleg tőle kérhetjük, hogy tegyen minket az Ő munkatársaivá.
Ahogy hazafelé indultam, jóleső fáradtság volt bennem. Újra megerősödtem abban, miért fontos ez a közösség, és miért jó újra és újra találkozni.
Egy lelkes KT
A találkozó fotóit a képre kattintva találod!
