Úgy gondolom, hogy nincs olyan ember, de ha csak kis hazánkat nézzük is, aki még nem hallott volna erről az új világjárványról, mely hosszú utat tett meg Kínából.
Isten kegyelme által, még találkozhattunk Őrbottyánban.
Nem sokunkat tántorított el a helyzet súlyossága. Elfogadtuk az óvintézkedéseket, tisztán tartottuk a kezünket, nem ölelkeztünk, puszilkodtunk (ami nagyon nehezünkre esett, hiszen régi barátokkal és új ismerősökkel találkozhattunk). Számomra mégis a legnagyobb szívfájdalom, a templom letakart szenteltvíztartója volt. Mérhetetlen szomorúsággal töltött el, hogy egy ilyen apróság mennyire fontos, szerves része lehet az ember életének, és hiánya mennyire félelmetessé válhat ilyen időkben.
Máshogy éltük meg ezt a napot, pedig nem sok minden változott. Megérkeztünk, és egyből lefertőtlenítettük a kezünket. Kezet fogtunk, és egyből fertőtlenítettünk. Orrot fújtunk? Megfogtuk a kilincset? Eltelt tíz perc? Fertőtlenítettünk!
Volt aki komolyan vette, vigyázott magára, vigyázott a többiekre. Jómagam azok táborát népesítettem, akik nem hitték, hogy ennyi elég, mégis mindent megtettek. Mindannyian megtettük, akár hittünk benne, akár nem.
Adomány. Napunk témája talán pont a legalkalmasabb időben érkezett. Adomány az, amikor abból adsz a másiknak, ami a tiéd. Mi emberek olyan önzőek vagyunk, hogy ami a miénk, hiába nem használjuk, mégsem vagyunk képesek olyannak adni, akinek szüksége volna rá.
Isten adománya volt ez a nap. Nekünk adta, hogy éljünk vele, hogy tudjuk, mi a dolgunk ebben az időben.
Kívánok hát mindannyiótoknak békét, jó egészséget nektek és szeretteiteknek. Most nem mondhatjátok, hogy nincs időtök imádkozni, nem bújhatunk ki ez alól a kötelességünk alól. Add oda az idődet Istennek, hogy legyen még időd családodra, barátaidra, szeretteidre, azokra, akik szembe jönnek az utcán, azokra akik kiszolgálnak a boltban. Tanuljunk valami újat. Csináljuk azt, amire eddig soha nem volt időnk.
Hiszen nagyböjt van. Mindjárt itt a húsvét. Odakint tavaszodik.
Legyünk hálásak mindenért.
Utolsó gondolatként pedig egy jóbarátomtól tanult mondattal búcsúznék:
“Ne féljetek! A kő már el van hengerítve.”
Nagy Zuzu
