Sasselloban született, az Acqui egyházmegyéhez tartozó és a liguriai Appenninek lábánál fekvő észak-olaszországi kisvárosban, 1971. október 29-én szülei 11 évig tartó várakozása után. A Chiara (= világos, tiszta, fényes, ragyogó) nevet kapta és valóban tiszta és nyílt tekintetű, szelíd és kifejező mosolyú, okos, nagy akaraterővel rendelkező, élénk, vidám, sportos lány volt, akit az édesanyja arra nevelt – az evangélium igéin keresztül –, hogy beszélgessen Jézussal, és ”mindig igent” mondjon neki.
Egészséges volt, szerette a természetet, a játékot, de már kiskorától fogva kitűnt az „utolsók” iránti figyelemmel és szolgálattal teli szeretetével, és gyakran lemondott a kikapcsolódás pillanatairól. Már óvodás korában egy kis dobozba gyűjtötte spórolt pénzét a néger gyerekeknek; és az volt az álma, hogy orvos lesz és Afrikában fogja gyógyítani a beteg gyerekeket.
Mindennapi volt, de volt benne valami különös. Készségesen állt Isten kegyelme és róla alkotott terve előtt, mely lassan-lassan megnyilvánult számára. Az elsőáldozása napján egy Evangéliumot kapott ajándékba. Neki ez „csodálatos könyv” és „rendkívüli üzenet” volt. Azt mondta: „könnyen meg tudom tanulni az abc-t, és ugyanígy kell lennie az evangélium élésével is!”
9 évesen gen lett a Fokoláre Mozgalomban, magáévá tette annak ideálját, és bevonta ebbe a szüleit is. Élete attól kezdve folytonos felfelé haladás lett, és igyekezett „Istent tenni az első helyre”. Tanulmányait gimnáziumban folytatta, és Jézusnak ajánlott minden nehézséget és szenvedést.
17,5 évesen hirtelen nyilalló fájdalmat érzett a bal vállában, a vizsgálatok és az eredménytelen beavatkozások csont-daganatot mutattak ki nála.
Ezzel mintegy két éves kálvária vette kezdetét. Ahogy Chiara megtudta a diagnózist, nem sírt, nem lázadozott: azonnal csöndesen elmélyedt, és mindössze 25 perc múltán kimondta az igent Isten akaratára. Gyakran ismételte: „Ha te akarod, Jézus, én is akarom.”
Ragyogó mosolya nem szűnt meg. Nagyon fájdalmas kezelésekkel kellett szembenéznie, és a mellette lévőket bevonta ugyanabba a Szeretetbe. Elutasította a morfiumot, mert az elvonja tőle a tiszta tudatot. Mindent felajánlott az egyházért, a fiatalokért, a nem hívőkért, a missziókért… végig derűs és erős volt. Ezt ismételte: „Most már nincs semmim, de van szívem, amivel mindig szerethetek.”
A szobája a torinói kórházban és otthon is a találkozás, az apostolkodás, az egység helyévé vált: ez volt az ő temploma Az orvosokat, még a nem vallásosakat is megdöbbentette a körülötte uralkodó béke, és néhányan visszatértek Istenhez. Vonzotta őket, mint a mágnes, és még ma is emlékeznek rá, beszélnek róla és fohászkodnak hozzá.
Édesanyjának, aki megkérdezte tőle, hogy nagyon szenved-e, ezt válaszolta: „Jézus kihipózza belőlem még a kis sötét pontokat is, és a hipó mar. Így majd amikor megérkezek a Mennyországba, fehér leszek, mint a hó.” Meg volt győződve arról, hogy Isten szereti őt: „Isten végtelenül szeret engem”, majd egy különösen is kemény éjszaka után odáig jutott, hogy kijelentse: „Sokat szenvedtem, de énekel a lelkem…”
Barátainak, akik elmentek hozzá, hogy megvigasztalják, de a végén úgy tértek haza, hogy ők lettek megvigasztalva, kicsivel a mennyországba indulása előtt ezt mondta: „…Nem tudjátok elképzelni, hogy milyen most a kapcsolatom Jézussal… Érzem, hogy Isten valami többet, valami nagyobbat kér tőlem. Talán évekig is itt maradhatok ezen az ágyon, nem tudom.
Engem csak Isten akarata érdekel, hogy azt jól tegyem a jelen pillanatban: hogy Isten játékában tudjak maradni. Ha most megkérdeznék, hogy szeretnék-e járni (a betegsége előrehaladásával lebénult a lába nagyon fájdalmas izom-összehúzódásokkal), azt mondanám, nem, mert így közelebb vagyok Jézushoz.”
Chiara sokak kitartó kérése után ezt írta a Szűzanyának egy cédulára: „Mennyei Édesanyám, kérem tőled a gyógyulásom csodáját; ha az nem egyezik Isten akaratával, kérlek, adj erőt, hogy soha ne adjam fel!”, és hűséges maradt ehhez az elhatározásához.
Kislány korától elhatározta, hogy nem „a szavaival adja Jézust a barátainak, hanem a viselkedésével”. Mindez nem volt könnyű, ugyanis többször megállapította: „Milyen kemény az árral szembe haladni!” És hogy le tudjon győzni minden akadályt, ezt ismételte: „Neked, Jézus!” Ahhoz, hogy jól élje a kereszténységet, igyekezett lehetőleg minden nap részt venni a szentmisén: ott magához vette Jézust, akit annyira szeret. Olvasta és átelmélkedte Isten igéjét.
Gyakran elgondolkodott Chiara Lubich megállapításán: „Szent leszek, ha most szent vagyok.” Édesanyjának, aki azon aggódott, hogy majd elveszíti őt, egyre csak azt mondta: „Bízzál Istenben, és ezzel mindent megtettél”; vagy „Amikor én már nem leszek, kövesd Istent és megtalálod az erőt a továbblépéshez.”
Szeretettel fogadta a látogatóit; meghallgatta őket és felajánlotta fájdalmát, mert: „Van mit felajánlanom!”. A püspökével való utolsó találkozásai során nagy szeretetet tanúsított az egyház iránt. Közben az állapota súlyosbodott és a fájdalmak erősödtek. Nem panaszkodott, ezt mondogatta: „Veled, Jézus; neked, Jézus!”
Chiara felkészült a találkozásra: „A Jegyes látogat el hozzám”, és a miséjére kiválasztotta a mennyasszonyi ruhát, az énekeket és az imákat. A szertartásnak „ünnepnek” kellett lennie, ahol „senki nem sír”. Amikor utoljára vette magához az Oltáriszentséget, mintha elmerült volna Őbenne és azt kérte, hogy mondják el „az imát: Jöjj, Szentlélek Istenünk, küldd az égből minékünk fényességed sugarát”.
A „LUCE” [= fény, fénysugár] nevet Chiara Lubich adta neki, akivel gyakori és gyermeki levelezést folytatott kiskorától fogva. Nem félt meghalni. Ezt mondta az anyukájának: „Már nem kérem Jézustól, hogy jöjjön, és vigyen a Mennyországba, mert még szeretném felajánlani neki a fájdalmamat, hogy egy kicsit hadd osztozhassam vele a keresztben.” A fiatalokhoz ezt az üzenetet intézte:
„A fiatalok a jövő. Én nem futhatok tovább, de át szeretném nekik adni a fáklyát, ahogy az Olimpián szokás. Egy életük van, és azt megéri jól leélni!”
A „Jegyes” 1990. október 7-e hajnalán jött el érte, egy nagyon átszenvedett éjszaka után, Rózsafüzér Királynője ünnepén. Ezek voltak az utolsó szavai: „Mama, légy boldog, mert én az vagyok! Szia!” És még egy ajándék: odaadományozta szaruhártyáit.
Temetésére, melyet a püspök mutatott be, több száz fiatal és jó néhány pap érkezett. A Gen Rosso és Gen Verde tagjai az általa kiválasztott dalokat énekelték. Chiara ragyogó példája eljutott sok fiatalhoz és kevésbé fiatalhoz, megindította és Isten felé vezette őket.
„Életszentségének híre” azonnal elterjedt világszerte és nagyon sok „gyümölcsöt” hozott. Livio Maritano, Acqui egyházmegye püspöke 1999. június 11-én nyitotta meg a szentté avatási eljárást. 2008. július 3-án Tiszteltre méltónak nyilvánították, elismervén, hogy hősiesen gyakorolta az isteni és sarkalatos erényeket.
2009. december 19-én a Szentatya, XVI. Benedek pápa elismerte a Tiszteletreméltó Chiara Badano közbenjárására történt csodát és aláírta boldoggá avatásának dekrétumát.
A boldoggá avatásra pedig szeptember 25-én, Szentírás vasárnapjának előestéjén került sor.
Bazsik Ádám
