A XX. század pápái (7.)
I. János Pál pápa – a „mosolygós pápa”
(Photo: CNS, L’Osservatore Romano)
Albino Luciani 1912. október 17-én született egy, a Dolomitok lábánál fekvő kis olasz faluból. Családja szegény volt, kicsi gyermekként tapasztalta meg a nélkülözést, de a szocialista érzelmű édesapa és a mélyen hívő édesanya nagy szeretetben nevelte négy gyermekét.
Albino már hatéves korában kijelentette, hogy pap szeretne lenni.
1928-tól pedig a bellunói szeminárium növendékeként kitűnt szorgalmával és feltűnően jó memóriájával. Iskolái végeztével, 1935. július 7-én a bellunói Szent Péter-bazilikában pappá szentelték. 1937 júliusától tíz éven át a bellunói szeminárium igazgatóhelyettesi funkcióját töltötte be, az új tanévtől – egyfajta mindenesként – dogmatikát, filozófiát, egyházjogot, patrisztikát, egyházi művészetet, homiletikát, illetve katetekikát tanított, diákjai körében nem kis sikerrel. 1947. február 27-én a római Pápai Gergely-Egyetemen teológiai doktorátust szerzett.(Wikipédia)
1958-ban Vittorio Veneto püspökévé nevezik ki, a püspökségtől kezdetben vonakodó Lucianit XXIII. János pápa szentelte püspökké a Szent Péter bazilikában. Püspökként részt vett a II. Vatikáni Zsinat ülésszakain. 1969. végén velencei pátriárkává nevezték ki, majd négy év múltán a pápa bíborossá kreálta. (1972. szeptember 16-án fogadta a Velencébe látogató VI. Pál pápát, aki pápai stóláját Luciani pátriárka nyakába akasztotta.)
(Foto: pinterest)
Amikor velencei pátriárka lett, első prédikációja után egy pap kritikus éllel megjegyezte: az ilyen beszéd gyerekeknek való. Mire a pátriárka: ha a gyerekek megértik a mondandómat, feltételezhető, hogy megértik az értelmiségiek is. (zarandok.ma)
Velencei pátriárkaként szerepet vállalt a gyártulajdonosok és a sztrájkoló dolgozók közötti közvetítésben. (hirado.hu)
Szívén viselte a katolikus sajtó ügyét, kedvenc szentjeként emlegette Szalézi Szent Ferencet, a keresztény írók, újságírók védőszentjét. 1971-ben Albino Luciani velencei pátriárka egy helyi napilapban publikált néhány levelet. A levelek címzettjei múlt idők jelesei voltak (és egy-két nevezetes irodalmi alak). A Messagero di sant’ Antonio (Szent Antal Hírnöke) című padovai folyóirat szerkesztősége az említett levelek megjelenése után felkérte a szerzőt: küldjön nekik közlésre hasonló „fiktív” leveleket. Luciani kötélnek állt. Írásai rendszeresen jelentek a padovai lapban 1971. tavasza és 1974. vége között. Amikor a levelek száma elérte a negyvenet, Albino Luciani befejezettnek tekintette munkáját. A leveleket külön kötetben publikálta a szerkesztőség „Illustrissimi” címen: miután Albino Lucianit pápává választották, a kötet tucatnyi nyelven megjelent, 1981-ben magyarul is.
Nagy kedvencéhez, Szalézi Szent Ferenchez címzett levele az egyik legszebb, legbensőségesebb írás. Albino Luciani a különböző hivatásokban megvalósuló istenszeretetről elmélkedik ebben a szövegben, amelynek a végét idézzük:
„Miért kívánná valaki a sas röptét, a pusztát, a szigorú kolostort, ha nincs rá hivatása? Ne csináljunk úgy, mint az idegbetegek, akik ősszel cseresznyét, tavasszal meg szőlőt akarnak! Alkalmazkodjunk ahhoz, amit Isten életállapotunk szerint kíván tőlünk. ’Asszonyom – írtad -, egy kicsit meg kell kurtítania az imádságot, hogy ne hanyagolja el házi kötelességeit. Ha férjnél van, legyen egészen feleség, ne szégyellje; ne bosszantsa a családját azzal, hogy túl sok időt tölt a templomban; úgy legyen vallásos, hogy megszerettesse a férjével is; de ez csak úgy fog megtörténni, ha a férje érzi, hogy asszonya az övé.’ Íme tehát a világban élt istenszeretet eszménye: Legyen a világi férfiaknak és nőknek szárnyuk, hogy szerető imával röpüljenek Isten felé; legyen lábuk is, hogy kedvesen haladjanak együtt a többi emberrel; és ne legyenek sötét ábrázatúak, hanem mosolygós arcúak, hiszen tudják, hogy az Úr vidám otthona felé vannak útban!” (zarandok.ma)
VI. Pál pápa 1978. augusztus 6-án meghalt. Az összeült konklávé második napján, a harmadik forduló során választották meg az új pápát Albino Luciano személyében, aki ezen meglepődött, nehezen fogadta el a megbízást. „Mit tettetek velem? Az Úr bocsásson meg nektek!” – mondta a bíborosoknak.
(Foto: Vatican Media)
1978. szeptember 3-án a Vatikánban ünnepélyesen megkezdte legfőbb pásztori szolgálatát.
1978. szeptember 28-án halt meg dolgozószobájában, a vatikáni Apostoli Palotában.
Mindössze 33 napos uralkodása (1978. augusztus 26. – 1978. szeptember 28.) nem tette lehetővé, hogy bíborosokat nevezzen ki, és nem jutott idő pápai körlevél (enciklika) kiadására sem. Egyszerű, közvetlen és derűs személyisége miatt azonnal óriási népszerűségre tett szert, ezért a köznyelv elnevezte „mosolygós pápának”. (Wikipédia)
A II. Vatikáni Zsinat reformjainak elkötelezve választotta nevét: a máig meghatározó jelentőségű szinódust ugyanis XXIII. János hívta össze, és VI. Pál zárta le. A kettős névválasztás pápai program is volt, kifejezte, hogy a zsinat szellemében szeretné irányítani az egyházat.
Ő volt az első pápa, aki tudatosan az I. sorszámot adta nevének, addig mindig utólag került megkülönböztetésként a név elé. („Azért használom az I. megjelölést, mert nem sokáig leszek pápa, és úgy gondolom, hogy az utódom is János Pál lesz…” – mondta.) I. János Pál pápa megérezte, hogy uralkodása rövid ideig fog tartani, sőt azt is, hogy ki fogja követni őt a pápai trónon: „idegenként” nevezte meg, vagy úgy, hogy „ő, aki előttem ült a konklávén”. (John Magee ír püspök, aki 1968 és 1984 között pápai titkár volt, megnézte az 1978-as év első konklávéjának az ülésrendjét: Luciani pátriárka előtt Karol Wojtyła bíboros ült.) (Wikipédia)
(Foto: Vatican Media)
Bíborosként az egyház vagyonából segítette a szegényeket, és nem lehetetlen, hogy ő is a látványos gesztusok pápája lett volna: megválasztása után a hagyományos fejedelmi többest egyszerű „én”-re változtatta, és elutasította a közel kétezer éves, tiarás megkoronázási szertartást. De I. János Pál másoknak is példája: Wojtyla még a nevét is tőle örökölte, Ratzinger pedig azt mondta, „meg vagyok győződve róla, hogy szent volt”. (index)
„Jelszava az alázat volt, az egyház szegénységi fogadalmát hirdette, az igazság és a béke keresését szorgalmazta, a testületi vezetést, a vallások közötti párbeszédet, a missziós szolgálatot. Azt mondogatta, hogy egy papnak nem lehet bankszámlája” – emlékeztek rá a boldoggá avatást megelőző szentszéki sajtótájékoztatón. (hirado.hu)
1978. október 4-én Carlo Confalonieri bíboros-dékán temette el, Róma városa szó szerint megsiratta a mosolygó pápát, mert a temetési szertartás kezdetén eleredt az eső és csak a végén állt el. Az eső ellenére több mint egymillió hívő zarándokolt ravatalához, hogy személyesen búcsúztassa el Luciani pápát.
„Alig volt időnk arra, hogy láthassuk az új pápát. De elég volt neki egy hónap, hogy meghódítsa a szíveket, és nekünk is elég volt, hogy nagyon megszeressük. Nem az időtartam jellemez egy életet és egy pápaságot, hanem az azt éltető szellem. Mint üstökös vonult át, amely váratlanul kigyullad az égen és eltűnik, döbbenetet és megrendülést keltve bennünk.” (Carlo Confalonieri bíboros)
