Elérkeztünk az évad utolsó cikkéhez is. Június 4-én csapatunk pár tagja Budapesten járt az Ez az a nap! rendezvényen. Most elhoztunk nektek egy élménybeszámolót róla Kis Dalma tollából.
Emberek özönlöttek be a Papp László Sportarénába Június 4-én. Hogy miért? Mert kerestek valamit. Vagy inkább Valakit. Én is kerestem. Kicsi késéssel kezdetét vette a hat órán át tartó dicsőítő koncert. A tömeg lassan feloldódott és az egész nézőtér énekelt a Dics-Suli Band-el, Pintér Bélával, Andelic Jonathan-nal, Hannával és a sok, jobbnál jobb előadóval. Táncolva, énekelve és imádkozva vártuk az est csúcspontját, a Jesus Culture-t és Martin Smith–et, melyről személyes élménybeszámolómat olvashatjátok.
Számomra a legmaradandóbb élmény a Martin Smith által vezetett imádság és 
tanúságtétel volt. Amikor felléptek a színpadra, az egész tömeg hangos tapsba kezdett. Az egész aréna fényben úszott, telefonjaink vaku fényeitől. Mint millió kis, izzó cserebogár a levegőben, úgy táncoltak a fények. Martin Jézus nevét énekelte folyamatosan, egyre erősebben, egyre hangosabban, és mi egyre magasabbra emeltük fényeinket. Mintha elérhetnénk a Megváltót. Ekkor megszólalt a gitár, a dob. Mindenki egy ütemet tapsolt és egy ütemre ugrált.
Pár dal elteltével Martin arra kért minket, hogy hunyjuk be a szemünket. Egy történetet mesélt egy tolókocsis lányról. Amikor Martint hallotta beszélni a lány, hirtelen felállt a székből és körbeszaladt a termen. Mindenki szeme tátva maradt.
A történetet hallgatva, bevallom nem nagyon hittem neki. Aztán azt kérte nyújtsa fel az a kezét, aki beteg. Észrevettem tőlem pár lépésre egy kék pólós lányt, akinek k
önnyek potyogtak a szeméből és az ég felé nyújtotta a kezét. Martinra hallgatva kisebb tömeg verődött a betegek köré. Én gondolkodás nélkül a kék pólós lányhoz léptem, és megfogtam a karját. Imádkoztunk érte hangosan. A lány egyre hangosabb zokogásban tört ki, minden szó meghatotta, amit tőlünk kapott. Életem egyik legszebb pillanata volt, ahogy éreztem, hogy a kezem alatt valaki lelkileg gyógyul. A lány hirtelen előrefutott, az embereken áttörve kifutott a színpadig, ahol mindenki, aki felemelte a kezét, elmondhatta betegségét. A hallottak meghatottak, a szívemig hatoltak, sírás kaparta torkomat. Akkor értettem meg mit jelent betegnek lenni, és meggyógyulni.
Isten jelen volt köztünk. Tudom, éreztem. A szél fújt. Kifújta szívemből a büszkeséget, és a hitetlenséget. Nem hittem a tolókocsis sztorinak, de ez a lány a szemem előtt beszélt a saját betegségéről. Többen beszéltek még hozzá hasonlóan a problémájukról. Egy kényszerbeteg lány elmondta, hogy most volt először az, hogy imádkozás közben nem jöttek a szeme elé ronda, tisztátalan képek. Az ő hitük élő, és én is élő hitet akartam. Félredobtam hát mindent, ami gátolt abban, hogy őszintén, szívből megöleljem Istent. A könnyek kitörtek a szememből, de mosolyogtam. Mosolyogtam, mert őszinte, örömkönnyek voltak ezek.
Átéltem a Szél fújását egy fedett csarnokban. Éreztem, ahogy engem tisztára fúj belülről. Kiszáradt, kietlen sivatagban sétálgatok, de ez a koncert évről évre ad egy löketet, hogy ne essek össze a sivatag közepén. Ilyenkor érzem, hogy az oázis nincs már messze, ott lesz víz, árnyék, és végre megpihenhetek.
Hogy ti is átérezhessétek:
Kis Dalma
(munkatársak: Dudás Bernadett, Kis Domonkos, Kasza Boglárka, Blaschke Sebestyén)
