Miért nem keresztelik meg a gyereket? Mitől lesz rossz az egyháznak, ha megkeresztelnek olyanokat is, akik nem igazán gyakorolják hitüket? „Ezzel az egyház azt mondja, hogy nem kellesz nekem. Elutasít engem.”
Az Katolikus Egyházjog szerint „Ahhoz, hogy a gyermeket megengedetten kereszteljék meg, szükséges:
1. hogy a szülők, illetve legalább egyikük, vagy az, aki törvényesen helyettesíti őket, beleegyezzék;
2. hogy megalapozott remény legyen a katolikus vallásban való nevelésére; ha ez teljesen hiányzik, a keresztséget a részleges jog előírásai szerint halasszák el, értesítve a szülőket ennek okáról.” (868. kánon)
Ezt az előírást az egyes plébánosok saját lelkiismeretük szerint értelmezik, ezért egyikük szigorúbb, másikuk megengedőbb abban, hogy hol lát elegendő reményt a vallásos nevelésre. Nyilván sokan úgy döntenek, hogy nem akarják gyarapítani a „megkeresztelt pogányok” számát, mások viszont azt képviselik, amit te is, hátha egyszer tudatára ébred, hogy Ő hozzánk tartozik, őt katolikusnak keresztelték. Nem könnyű kérdés, az Egyház is vajúdik, mi lenne a helyes, de nem teheti meg, hogy az isteni élet csíráit osztja oda, ahol senki sem vállalja annak öntözését. Ez felelőtlenség lenne. Az Egyház nem tagadja meg senkitől sem a keresztséget, legfeljebb elhalasztja arra az időre, amíg pl. a szülő azt hittel és felelősen nem kéri, vagy maga a gyermek el nem jut egy tudatos döntésig pl. az elsőáldozás előtt. Az Egyház nem utasít el senkit, aki hittel közeledik és keresi Istent. A keresztség elhalasztásának oka nem az Egyház, nem is a papok, hanem egyes-egyedül a szülők. Az Ő közömbösségük vagy hitetlenségük. Annyit elmondhatok, hogy nekem papként lelkiismereti krízist jelent, hogy nem szeretnék Istennek kimondott hazug ígérethez asszisztálni. A keresztség szertartásában ugyanis a szülők azt ígérik meg, vállalják, hogy Krisztusnak és az Ő Egyházának törvényei szerint nevelik gyermeküket. De kérdezem, aki maga nem is ismeri Krisztusnak a tanítását, vagy moccanni sem hajlandó, hogy lépést tegyen megismerésére, vagy ismeri, de nem hisz benne, vagy rendre azzal szembeszegülve éli az életét, az hogyan fogja Jézus útjára nevelni a gyermekét? Az én provokatív kérdésem a papság oldaláról inkább így hangzana, miért nem hajlandók a szülők vallásuk gyakorlásáért a legkisebb lépést is megtenni, ha másért nem, legalább gyermekük érdekében, hogy azoknak ne kelljen hit nélkül úgy felnőni, hogy nem ismerik Isten szeretetét. Ezzel a szülő eltaszítja gyermekét annak még a lehetőségétől is, hogy földi Apjánál, Anyjánál nagyobb támaszt kapjon az élethez. Ezzel a szülő azt mondja az Egyháznak: nem kellesz nekem, s elutasítja vele együtt magát az Istent is.
Arra a kérdésre pedig, hogy miért rossz az az Egyháznak, ha megkeresztelnek olyanokat is, akik nem gyakorolják a hitüket, a válaszom az: Te megházasodnál olyannal, aki kijelenti, vagy magatartásával egyértelműsíti, hogy meg fog csalni, és hogy nem akar veled élni. Ez igen komoly meghasonlás és nagy rossz lenne az Egyháznak, mellyel önmagát járatná le, s Mesterét, aki a keresztséget nem iskolai uniformisnak szánta, amit mindenki vegyen fel, hanem a keresztségben belénk oltja életét. A Szentlélek belénk árad csíraszerűen, s a Szentháromság bennünk lakozik mindaddig, míg halálos bűnnel vagy közömbösséggel el nem űzzük magunktól, s meg nem fojtjuk bennünk életét. Te rábíznád a kisgyermekedet egy olyan szülőre, aki annyira nem törődött saját gyermekeivel, hogy azokat intézetbe kellett vinni? Itt viszont ennél nagyobb felelősségről van szó. Jézus azt mondta: „aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,15) A keresztség önmagában nem üdvözít, csak, ha hittel kibontakoztatjuk magunkban azt az istengyermeki életet, ami megkezdődött keresztségünkkor.
Farkas Laci atya
