„Na jó, szóval itt vagyunk. Április 2., dél-dunás találkozó. Előző éjszaka későn feküdtem le aludni, ma reggel korán keltem, hogy ide érjek és még nem ittam kávét. Nem, nem vagyok jó hangulatomban. Izgulok a zenei szolgálat miatt és otthon felejtettem az énekrendemet…”
A vonaton már kezdtem jobban lenni. Kávét ugyan nem ittam, de gyorsan helyre rakott a sok mosolygós arc.
Kedvem szerint rögtön a templomba rohantam volna hangolni, de előtte még besoroltam regisztrálni a kedves helyi – inárcsi – srácokhoz.
Merre vannak a zenészek?
Árpival – aki zongorázik – együtt érkeztünk a templomba. Beálltunk és elindítottunk párt dalt, csak a biztonság kedvéért. Ez alatt a többiek még regisztráltak, beszélgettek, üdvözölték egymást, a szervezők az utolsó simításokat végezték, a technikát tesztelték még egyszer…
Nem csak én voltam izgatott, mindenki az volt.
Laura megkért, hogy mondjak néhány szót majd a dicsőítés előtt, hogy mi is az.
Hogy én?
Segítséget kértem Zsoltitól. „Hát, én arról szoktam beszélni, ha választanom kellene, hogy a dicsőítés inkább koncert vagy inkább ima, akkor egyértelműen ima. Elsősorban ima…” Szavai megnyugtatnak, már tudom, mit mondjak. Azt hiszem.
Mikor mindenki megérkezett a templomba, elkezdtük. Erik hozta a formáját, mint mindig, Verával vidám és ütős megnyitót rakott össze. Elkezdődött a visszaszámlálás a tábor jelentkezésre, hivatalosan is megnyílt az előjelentkezés.
Közös selfie, #ddtábor2016 és kezdődik a nap.
Dicsőítéssel. Enyém a mikrofon, elmondom, amit Zsoltitól kaptam ajándékba, kiegészítem, pár öööö-vel és hümmögéssel, majd felcsendül az első akkord. Már nyugodt vagyok. A dalokon keresztül dicsérjük az Urat. Hamar vége, pedig még úgy zenélnék!
Következik a játék. A Játék!
Kristóf mérnöki precizitással összerakott remekműve, aminek még engem is – aki előre tudta a cselt – sikerült behúznia.
A játék röviden.:
Kaptátok ezt a lapot. Olvassátok végig figyelmesen. Jegyezzétek meg a kezdőállomásotok, kint vannak az udvaron a kérdések kiragasztva, válaszoljátok meg őket minél rövidebb idő alatt, és gyertek vissza ide a templomba. Indulás!”
Tizenkét állomáson 1-1 kérdésre kellett válaszolnunk, melyek mind a nap témájához kapcsolódtak; az egyház apostoliságához, a Szentíráshoz és a szenthagyományhoz.
Mindenki felpattan és iszkol kifelé.
Ez itt, tisztelt olvasó az a pillanat, ahol elrontottuk. Rohantam kifelé, feledve a játékszabályokat, futottam állomásról állomásra. Egy idő után a kérdéseket már el sem olvastam, csak a kérdés-lap alján olvasható, apró betűs puskát. Már tíz kérdésre a válaszoltam, mikor hirtelen leesett mit is csinálok. Tudtam is előre a csavarról, emlékszem Kristóf szavaira
„Olvassátok végig figyelmesen.”
A szemem elkezdett cikázni a kapott lapon, amíg meg nem találtam a sort, amit kerestem. Egy hosszú, apró betűs idézet közepén volt elrejtve.
„Gratulálok! Ha idáig eljutottál, az azt jelenti, hogy korrekt módon akarsz kijutni a labirintusból. Mivel az állomásokon a kérdésekre a választ valószínűleg nem tudod, elmondom neked: a négy választási lehetőség közül mindig a jobb felső válasz a helyes. Ezt a titkot ne add tovább senkinek!”
Ha lehet, még az előzőnél is gyorsabban sprinteltem végig ismét az összes állomást. Negyedikként érek be a célba, mint utóbb kiderült így is elrontottam egy választ. Kicsit dühös vagyok magamra, főleg azért mert engedtem a tömegnyomásnak.
Persze erre futott ki az egész játék. A papír, amit kaptunk: a Szentírást és a Szenthagyományt szimbolizálja, amit az Egyház tanítóhivatala által értelmezhetünk helyesen. Az állomások az életet, a cél: a Mennyet jelentették. És nekem végig ott volt a kezembe a megoldó kulcs, és úgy rohantam végig az állomáson, hogy hittem a kérdés-lapok apró betűs hazugságainak. Működik a nyájeffektus.
Kiscsoport előtt, amíg visszaérnek a többiek, gitároztunk egy keveset; örömzenével dicsértük az Urat. 🙂
A kiscsoporttal beültünk a sekrestyébe, elindult a beszélgetés; 20+-osokkal, majdnem a legidősebbekkel, szuper csapat. Közben kaptunk egy tálca kakaós csigát, meguzsonnáztunk.
Mivel korosztály szerint ketté lettünk osztva, ez alatt a kisebbeknek már elkezdődött az előadás a templomban. A testvérem, Eszter és Laci atya tartották. Cseréltünk, ők kezdték a kiscsoportot, mi pedig bementünk a templomba Fórumra, amire Zalán atya és Erik készültek; feltehettük a kérdéseinket és profi válaszokat kaptunk rájuk.
Fórum után ebéd. Itt az ideje a nagy beszélgetéseknek. Megkerestem Bettit, mert megígértem, hogy kerítünk alkalmat a beszélgetésre, majd odaültünk Laci atya mellé. Néhány napja volt a szülinapja, felköszöntöttük, és amíg a játék el nem kezdődött ott maradtunk beszélgetni vele. És következik az a játék, amivel a helyi testvéreink készültek nekünk. Kiscsoportunkban mozgunk, az én szuper kiscsoportomban. Viccelődtünk és nevettünk, a galacsin-dobálós játéknál életre-halálra menő harcot vívtunk, taktikát beszéltünk meg, aztán csúfos vereséget szenvedtünk. Nem baj, „hagytuk a kicsiket nyerni…” Elfáradtunk, az utolsó állomásnál már csak üldögéltünk és beszélgettünk, amíg nem szólt Erik és Vera, templomba, mindjárt kezdődik az énekpróba.
Ismét kezembe vettem a gitárom, a legjobb rész; a Szentmise következik, a napom fénypontja! Nehezen találok szavakat arra, mit is érzek, amikor 80 fiatallal együtt vehetek rész a szent áldozatban. Ezek azok a pillanatok, amik erőt adnak a mindennapokhoz!
Mise után levezetésként teaház következik. Együtt ülünk egy asztalnál a barátaimmal és beszélgetünk, kezünkben egy finom – nagyon finom! – forró teával, hangulatos fények, halk zene mellett.
És bármennyire klisés is, tudom, hogy ott ül mellettünk Jézus és mosolyogva figyel bennünket a teája fölött…
A tanévben utoljára láttuk közösen egymást, de fel a fejjel, mindjárt itt a nyár, egyre közeleg a tábor időpontja. Augusztus 9.-14., Dömsöd! 🙂
Ignácz Mária
A találkozóról készült képeket innen érhetitek el.
