A SZENTEK SZENTJÉBEN
Jézus áldozata
Az első epiklézis (a Szentlélek hívása a kenyérre és a borra: „a Szentlélek által szenteld meg áldozati adományunkat, hogy Teste és Vére legyen Fiadnak”; Misekönyv, III. eucharisztikus ima) és a második epiklézis (a Szentlélek hívása a hívő közösségre: hogy „Szentlelkével eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban”; Misekönyv, III. eucharisztikus ima) között jelenvalóvá válik Jézus Krisztus legszentebb keresztáldozata.
„A szentmisén jelen lenni annyi, mintha a Kálvária keresztje alatt állnánk, (…) ahol a pokol legyőzetett.” (Bangha Béla)
„A szeretet nagysága és nem a fájdalmak együttese az, ami megváltja a világot.” (Bux)
A szentmise olyan, mint egy időgép, mellyel jelenné válik a világtörténelem legjelentősebb pillanata, amelyben Isten szeretete átvérezte a történelem szövetét. Jelenvalóvá válik keresztáldozata és feltámadása, az ő órája.
„A megváltó keresztáldozat annyira döntő jelentőségű az emberi nem üdvössége számára, hogy Jézus Krisztus csak azután hajtotta végre, és csak azután tért vissza az Atyához, hogy ránk hagyott egy eszközt, mely által úgy részesedhetünk az áldozatban, mintha bemutatáskor jelen lettünk volna.” (II. János Pál pápa)
„Jézus Teste az Oltáriszentségben nem a halandó, fizikai test, hanem feltámadt Teste, isteni megtestesült személyéé. … Nem a korábbi bioszba tért vissza, amely alá van vetve a halálnak, hanem új életet kapott, a zoét, (…) amely más, végleges, örökkévaló.” (Bux)
A szentmiseáldozat lesz az az áldozat, amellyel Jézus átvisz (kereszt-) áldozatán át a feltámadásra, a „dzoé”-ba. „Aki eszi az én testemet, annak örök élete (görögül dzóé) van.” (Jn 6,54)
Átlényegülés csak a szeretetből hozott áldozatból születik. Az egyetlen tökéletes áldozat Jézusé, aki engedelmes volt mindhalálig. Az ő tökéletes engedelmessége és áldozata egészíti ki a mi tökéletlen emberi áldozatainkat, és ez teszi azokat az Atya előtt elfogadottá, hozzá méltóvá.
A szentmise, mint transzformátor: a szentmisét azért hagyta ránk Jézus, hogy tökéletlen áldozatainkat az övébe belehelyezve és átlényegítve, isteni hatékonyságot adjon emberi tetteinkhez.
Jézus még a kivégzését sem kényszerű kötelezettségként élte meg, hanem jó illatú áldozatként: „Senki sem veszi el tőlem életem. Magam adom oda, mert hatalmam van rá, hogy odaadjam, és hatalmam van, hogy visszavegyem.” (Jn 10,18)
„Szabadságunk mindenkor rendelkezik azzal a csodálatos hatalommal, hogy ha valamit elvesznek tőlünk (az élet, az eseményel, embertársaink), azt felajánlássá alakíthatjuk. Kívülről nem látni a különbséget, belsőleg azonban átlényegül minden. A végzetből szabad döntés lesz, az erőszakból szeretet, a veszteségből termékenység.” (Philippe) Ezért imádkozzuk a misekánonban: „Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá”.
„Az életfolyamatban egészen feláldozom az életem azokért a dolgokért, amikkel foglalkoztam. Áldozattá leszek, ha tetszik, ha nem. De nem mindegy, hogy jó illatú vagy füstölgő áldozattá.” (Szegedi László)
Aki a bűneiért áldozza magát, az az ördögnek áldozza az életét, ördögivé kezd válni. Az embernek nincs köztes lehetősége. Az ember hivatása mérhetetlenül meghaladja magát az embert. Arra hivatott, hogy Isten életében részesüljön.
Ahhoz, hogy az utolsó vacsorán Jézus a Testét kioszthassa eledelül, meg kellett törnie a kenyeret. Önfeláldozás nem létezik összetöretés nélkül. Ahhoz, hogy létem az ő kezében szereteteledelként kiosztható legyen, meg kell töretnem a gőgömben, büszkeségemben, az önhittségem minden változatában, és teljesen bele kell simulnom az ő akaratába. Az immixtio rítusa (a pap az eucharisztikus szent Testből tört kis darabkát a szent Vérbe elegyíti) jelzi, hogy a Szentlélek művének köszönhetően a Vérnek a Testtel való egyesülése a feltámadás pillanat, az új teremtés kezdete, és itt már a feltámadt Jézus van jelen.
„A szentáldozásban költözik Krisztus az Atyával a hívőbe. Ez a kapcsolat nem erkölcsi feladat, hanem a szentáldozáson keresztül megvalósuló létegység.” (Szegedi László)
„Az eucharisztikus imádság a prefációt bevezető párbeszéddel kezdődik, és egészen a nagy „ámen”-ig tart. Ez az egyház legnagyobb imádsága. Az Egyház azért van, hogy ezt imádkozza, és ezt imádkozva jön létre. … Kérjük az Atyát, hogy küldje el Fiát és a Lelket. Ők eljönnek, és tesznek valamit. Valami történik. Egy testté, egy lélekké tesznek minket. Ezután pedig az Egyház felajánlja ezt a testet a Fiú által a Lélekben az Atyának.” (Driscoll)
„Néhány eucharisztikus ima tele van nevekkel. … Ez a megemlékezés magában foglalja teste (az Egyház) tagjait, a szenteket és a bűnösöket, az élőket és a megholtakat.” (Radcliffe) „A teljes Egyházzal lépünk közösségre – átívelve téren és történelmen. … A pápának említésével pedig kinyilvánítjuk a helyi egyház közösségét a világ összes többi helyi egyházával. … Megnevezünk együttesen mindenkit a világon, értve ezalatt azokat, akik nem ismerik Krisztust (és számukra is kérjük): „Áldozatunk hozzon az egész világnak békét és üdvösséget.” … Megemlékezünk a holtakról is.” (Driscoll)
Cantalamessa: „Nem csukom be szememet az átváltoztatás alatt, hanem a velem szemben lévő testvérekre nézek, vagy azokra gondolok, akikkel aznap találkoznom kell, vagy akikre időt kell szakítanom, és hozzájuk fordulva mondom, ahogyan Jézus: Vegyétek és egyétek, ez az én testem.”
Szent II. János Pál pápa is tanítja papjainak, hogy ezeket a szavakat ne csak Krisztusra értsék, hanem önmagukra is. Tessék, itt vagyok nektek, a tiétek vagyok, mint egy falat kenyér. Vegyétek igénybe az időmet, az életemet, hogy az Jézussal tápláljon benneteket! Nemcsak papként fontos ez: gyakorold ezt te is a legközelebbi szentmiséd alatt és után!
Ide kattintva egy igen sokat mondó videót találtok a Szentmiséről. Nézzétek meg!
