Közbenjáró ima a világ megtéréséért I.
Az ima
Az ima egy kapcsolat, egy kommunikáció Istennel. Mivel lelkünk mélyén tudunk Istenről, ösztönösen is megszületik bennünk a mondanivaló, amit neki szánunk, beszélgetünk vele. Nem is tudatosul bennünk, hogy ez valójában ima.
Ha kimész a természetbe, leülsz és csendben figyelsz, rájössz, hogy a csend ezerféle hangból áll össze, a levelek susogása, a zümmögés, távoli madárfütty… amit nem is veszünk észre.
Így van ez Istennel is. Ha a szívedben csendet teremtesz, megdöbbenve veszed észre Isten jeleit, egyértelmű válaszait.
Ha eléviszed életed kis és nagy kérdéseit, rájössz, hogy Isten jól ismer téged, és jó válaszokat ad. Minél inkább igazi önmagunkra találunk, annál inkább megvalósítjuk az Ő akaratát, és fordítva.
Aranyszájú Szent János mondta: „Keresd meg lelked belső szobájának ajtaját, és rájössz, hogy ez az ajtó vezet a mennyek országába.”
Jézus számára az imádkozásban nem az volt a fontos, hogy annak nyomán valamit kapjon. Számára az Atyával való együttlét volt a fontos, amelyben egymással beszélhettek.
Többen akkor vesztették el hitüket, amikor nagyon kértek valamit, és nem teljesült. Úgy érezték, nem hallgatta meg őket Isten, vagy szélsőségesebben, hogy nem is volt ott Isten. Mély fájdalommal látjuk, hogy mennyi rossz dolog van körülöttünk, egy haláleset, a betegségek, háború… Ezt miért engedi meg Isten?
Miért kellett Jézusnak elszenvednie a kereszthalált? Hiszen Ő maga kérte: „Abba, Atyám! – fohászkodott –, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mk 14,36) Jézus megváltó szerepe a szenvedésén keresztül a feltámadásban teljesedik ki.
A mi életünk szintén az örök élet dimenziójában nyer értelmet. Isten együtt szenvedett fiával, de a feltámadásban örök győzelemre juttatta. Velünk is együtt érez, örömünkben, fájdalmunkban. Bizonyított csodák mutatják, hogy Isten meghallgat minket, és akarata szerint teljesíti kéréseinket, viszont az örök élet vonzásában figyeli sorsunkat, bölcsessége szerint engedve jót és rosszat.
II. János Pál pápa az új évezred kezdetén ezt írta apostoli levelében: „… keresztény közösségeinknek az ima hiteles „iskoláivá” kell válniuk… intenzív imára van szükség, amely miközben megnyitja a szívet Isten szeretete előtt, kitárja azt egyúttal a testvér szeretete előtt.”
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a komolyabb ima a szerzeteseknek való, hallgassuk meg intését: „Téves lenne arra gondolni, hogy az átlagos keresztények megelégedhetnek felületes imádsággal, amely nem képes betölteni életüket. Mivel a mai világ számos megpróbáltatás elé állítja a hitet, így a felületesen imádkozók nemcsak középszerű keresztények lennének, hanem „veszélyeztetett keresztények” is.”
