Összegyűjtöttük Ferenc pápa Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott beszédeit. Íme egy csokorban:
1) Ferenc pápa Krakkóba érkezésekor
Ferenc pápa a lengyel hatóságok és a diplomáciai testület tagjaihoz intézett beszédében : „Most először látogatok el Közép-Kelet Európába, és örülök, hogy e látogatást Lengyelországgal kezdhetem, amelynek gyermekei között van a felejthetetlen II. János Pál, az Ifjúsági Világnap kezdeményezője és előmozdítója. Ő szeretett a két tüdővel lélegző Európáról beszélni: új európai humanizmusról álmodott; a két tüdő és a közös civilizáció kreatív és harmonikus működését a szilárd gyökerű kereszténység ihlette. Az emlékezés a lengyel nép jellegzetessége. Engem mindig meghatott II. János Pál pápa élénk történeti érzéke. Amikor a népekről beszélt, mindig történetükkel kezdte, hogy kidomborítsa emberi és spirituális kincseiket. Az önazonosság tudata, mely mentes a felsőbbrendűség komplexusától, elengedhetetlen, hogy a nemzeti közösséget a saját emberi, társadalmi, politikai, gazdasági és vallási örökségére alapozva szervezzék: úgy alakítsák a társadalmat és a kultúrát, hogy hűek maradnak a hagyományhoz, ugyanakkor nyitottak a megújulás és a jövő felé. Ebben a távlatban ünnepeltétek nemrég Lengyelország megkeresztelkedésének 1050. évfordulóját. Ez biztosan a nemzeti egység jelentős pillanata volt, amely megerősítette mind az egyetértést a nézetek különbözőségében, mind a biztos haladást az egész lengyel nép közös java keresésére.”
forrás: Magyar Kurír
2) Ferenc pápa július 28.-ai Częstochowában bemutatott szentmise homíliája
A mai szentmise olvasmányaiból láthatóvá válik egy isteni fonal, amely végigvonul az emberiség történelmén és átszövi az üdvösség történelmét.
Pál apostol Isten nagy tervéről beszél: „Amikor elékezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4). Ugyanakkor a történelem arról tanúskodik, hogy amikor eljött ez az „idők teljessége”, vagyis amikor Isten emberré lett, az emberiség nem volt valami jól felkészülve erre, sőt még a stabilitás és a béke korszaka sem uralkodott, nem volt „aranykor”. Vagyis világunk helyzete nem érdemelte ki Isten eljövetelét, sőt „övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Az idők teljessége kegyelmi ajándék volt: Isten puszta szeretetből betöltötte időnket irgalmasságágának bőségével – puszta szeretetből –, megnyitotta az idők teljességét!
Főleg az találhat szíven minket, ahogyan megvalósul Isten eljövetele a világba: „asszonytól született”. Nincs szó diadalmas bevonulásról, sem a Mindenható impozáns megjelenéséről: ő nem vakító napként mutatja meg magát, hanem a legegyszerűbb módon lép a világba, egy anyától születő gyermekként, olyan stílusban, amilyenről a Szentírás tanít: mint az eső a földbe (vö. Iz 55,10), mint a legkisebb mag, mely kikel és felnő (vö. Mk 4,31–32). Így, ellentétben azzal, ahogy várnánk és esetleg akarnánk, Isten országa, ma is, mint akkor, „nem szembetűnő módon jön el” (Lk 17,20), hanem a kicsiségben, az alázatban.
A mai evangélium felveszi ezt az isteni fonalat, mely finoman átszövi a történelmet: az idők teljességéből átlépünk Jézus szolgálatának „harmadik napjára” (vö. Jn 2,1) és az „üdvösség órájának” meghirdetésére (vö. Jn 2,4). Az idő összezsugorodik, és Isten megnyilvánulása mindig a kicsiségben megy végbe. Így történik a „Jézus által végbevitt csodajelek kezdete” (Jn 2,11) a galileai Kánában. Nincs a tömeg szeme láttára végbevitt feltűnő tett, sem egy olyan égető politikai kérdést megoldó beavatkozás, mint a nép római hatalom alóli felszabadítása. Ehelyett egy pici faluban egy egyszerű csoda történik, amely megörvendezteti egy fiatal, teljesen ismeretlen család lakodalmát. A menyegzőn borrá változtatott víz mégis nagy jel, mert feltárja előttünk Isten jegyesi arcát, azét az Istenét, aki egy asztalhoz ül velünk, aki a velünk való kapcsolatról álmodik és azt meg is valósítja. Ez a jel azt közli velünk, hogy az Úr nem tart távolságot, hanem közel van és konkrét, köztünk van, és gondunkat viseli anélkül, hogy helyettünk döntene és hatalmi kérdésekkel foglalkozna. Abban szeret ugyanis tartózkodni, ami kicsi, az emberrel ellentétben, aki mindig nagyobbat akar birtokolni. A hatalom, a nagyzolás és a feltűnőség vonzásában élni tragikusan emberi, és nagy kísértés, mely mindenhová igyekszik beférkőzni; viszont önmagunkat másoknak adni, a távolságokat áthidalni, a kicsiségben lakozni és konkrétan belakni a mindennapokat ez hamisítatlanul isteni.
Isten tehát úgy ment meg minket, hogy kicsivé, közelivé és konkréttá válik.
Mindenekelőtt: Isten kicsivé válik. Az Úr, aki „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29), a kicsiket kedveli, akik előtt feltárult Isten országa (Mt 11,25); ők nagyok az ő szemében, és ő rájuk emeli tekintetét (vö. Iz 66,2). Kedveli őket, mert szembeszállnak az „élet kevélységével”, mely a világtól származik (vö. 1Jn 2,16). A kicsik az ő nyelvét beszélik: az alázatos szeretetét, mely szabaddá tesz. Ezért egyszerű és készséges embereket hív meg szóvivőinek, és rájuk bízza nevének kinyilatkoztatását és szívének titkait. Gondoljunk csak népetek sok fiára és lányára: a vértanúkra, akik felragyogtatták az evangélium fegyvertelen erejét; az egyszerű, mégis rendkívüli emberekre, akik tanúságot tudtak tenni az Úr szeretetéről nagy megpróbáltatások között; az irgalmasság szelíd, mégis erős hirdetőire, mint Szent II. János Pál pápa és a Szent Fausztina. Szeretetének e „csatornáin” keresztül az Úr felbecsülhetetlen ajándékokat adott az egész egyháznak és az egész emberiségnek. Sokatmondó, hogy népetek megkeresztelkedésének ez az évfordulója épp egybeesik az irgalmasság szentévével.
Azután Isten közeli, országa közel van (vö. Mk 1,15): az Úr nem akarja, hogy úgy féljenek tőle, mint egy hatalmas és távoli uralkodótól, nem akar egy mennybéli trónon vagy a történelemkönyvekben maradni, hanem szeret leereszkedni mindennapjaink eseményeibe, hogy velünk együtt járjon. Amikor erre a hitben gazdag ezeréves időszak ajándékára gondolunk, érdemes mindenekelőtt Istennek adnunk hálát, aki együtt járt népetekkel, kézen fogta, mint apa a fiát, és kísérte mindenféle helyzetben. Ez az, amit egyházként is mindig tennünk kell: meghallgatni, bevonódni és közel lépni, osztozni az emberek örömeiben és fáradozásaiban, hogy az evangélium a leghitelesebben érje el őket és több termést hozzon: pozitív kisugárzással, az élet áttetszősége által.
Végül Isten konkrét. A ma hallott olvasmányokból kitűnik, hogy Isten cselekvésében minden konkrét: az isteni Bölcsesség „kézművesként cselekszik” és „játszik” (vö. Péld 8,30), az Ige testté lesz, anyától, a törvénynek alávetve születik (vö. Gal 4,4), vannak barátai és ünnepelni megy: az örök úgy közli magát, hogy személyekkel és konkrét helyzetekben járja végig az időt. A ti történelmetek is, melyet az evangélium, a kereszt és az egyházhoz való hűség formált, tanúja volt a hamisítatlan hit pozitív fertőzésének, a hitet család adta tovább családnak, szülők gyermekeiknek, és főképp anyukák és nagymamák, amit nagyon meg kell köszönni. Különösen is kézzelfoghatóan tapasztalhattátok meg mindenki Anyjának konkrét és gondviselő gyengédségét, akit eljöttem zarándokként tisztelni, és akit a zsoltárban „népünk nagy dicsőségeként” (Jud 15,9) köszöntöttünk.
Pontosan őrá tekintünk mi, akik itt egybegyűltünk. Máriában megtaláljuk a teljes megfelelést az Úrnak: így az isteni fonalat a történelemben egy „máriás fonal” keresztezi. Ha van emberi dicsőség, ha van valami érdemünk az idők teljességében, az ő: ő az a rossztól mentes, szabad tér, amelyben Isten visszatükröződött; ő az a lépcső, amelyen Isten lejött hozzánk, kicsivé és konkréttá tette magát; ő az idők teljességének a legvilágosabb jele.
Mária életében megcsodáljuk ezt az Isten által kedvelt kicsiséget, ő ugyanis „letekintett alázatos szolgálóleányára”, és „felemelte az alázatosakat” (Lk 1,48.52). Annyira tetszését találta Máriában, hogy hagyta belőle szőni a testet, és így a Szűz Isten anyjává lett, ahogyan egy ősrégi himnusz hirdeti, melyet századok óta énekeltek. Kívánom, hogy nektek, akik szakadatlanul felkeresitek őt, és eljöttök az országnak ebbe a spirituális fővárosába, továbbra is mutassa az utat, és segítsen szőni – életetekbe – az evangélium alázatos és egyszerű vetülékét.
Kánában, miként itt, a Jasna Górán, Mária felkínálja nekünk az ő közelségét, és segít felismernünk azt, ami hiányzik az élet teljességéből. Ma, miként annak idején, ezt anyai figyelmességgel teszi, a jelenléttel és a jó tanáccsal, és arra tanít minket, hogy kerüljük el közösségeinkben a parancsolgatást és a zúgolódást. Családanyaként egyben akar tartani mindenkit, egyben valamennyiünket. Népetek sok kemény időszakot győzött le egységben; az anya, aki erős a kereszt lábánál és a Szentlelket várva kitartón imádkozik a tanítványokkal, öntse belétek a vágyat, hogy felülemelkedjetek a múlt sérelmein és sebein, és közösségre lépjetek mindenkivel, soha nem engedve az elkülönülés és a mások fölé kerülés kísértésének.
Szűz Mária Kánában nagyon konkrét volt: olyan anya ő, aki szívén viseli mások problémáit és közbelép, aki fel tudja ismerni a nehéz helyzeteket, és segítséget tud nyújtani tapintatosan, hatékonyan és határozottan. Nem úrnő, nem főszereplő, hanem anya és szolgáló. Kérjük a kegyelmet, hogy el tudjuk sajátítani az ő figyelmességét, az ő találékonyságát a rászorulók szolgálatában, a – kivétel és megkülönböztetés nélkül – másokért odaadott élet szépségét. Ő, aki örömünk oka, aki elhozza a békét a tömérdek bűn és a történelem forrongásai közé, nyerje el számunkra a Lélek túláradó bőségét, hogy jó és hűséges szolgák legyünk!
Az ő közbenjárására számunkra is érkezzen el az idők teljessége! Keveset használ a Krisztus előtti időből a Krisztus utáni időbe való átlépés, ha az csak történelmi dátum marad! Kívánom, hogy mindenki számára végbemenjen egy belső átlépés, a szív átváltozása a Máriából testté lett isteni stílus felé: a kicsiségben cselekedni, és az embereket közelről, egyszerű és nyitott szívvel kísérni.
Forrás: Magyar Kurír
3) Ferenc pápa július 29-ei beszéde a pénteki keresztúton, július 29-én
Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felöltöztettetek. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (Mt 25,35–36).
Jézusnak ezen szavai annak a kérdésnek a megválaszolásához nyújtanak segítséget, amely nemegyszer felvetődik elménkben és szívünkben: „Hol van Isten?” Hol van Isten, ha a világban van rossz, ha vannak éhező, szomjazó, hajléktalan, menekülő és menedékkérő emberek? Hol van Isten, amikor ártatlan emberek halnak meg erőszak, terrorizmus és háborúk következtében? Hol van Isten, amikor kegyetlen betegségek szakítják szét az emberek közötti élet- és szeretetkapcsolat kötelékeit? Vagy amikor a gyerekeket kihasználják, megalázzák, és ők is súlyos betegségektől szenvednek? Hol van Isten, nem látja azokat, akiket kétely emészt, és akik lelkükben megtörtek? Vannak kérdések, amelyekre nincs emberi válasz. Csak Jézusra nézhetünk, és őt kérdezhetjük. Jézus válasza pedig ez: „Isten bennük van!” Jézus bennük van, ő szenved bennük, egészen azonosulva valamennyiükkel. Ő annyira eggyé vált velük, hogy szinte „egy testet” alkot velük.
Jézus maga akart azonosulni ezekkel a fájdalomtól és aggódástól megpróbált testvéreinkkel és nővéreinkkel, amikor elfogadta, hogy végigjárja a keresztutat a Kálváriára. Amikor meghal a kereszten, az Atya kezébe helyez minket, magára veszi és magán hordja – önátadó szeretettel – az egész emberiség testi, erkölcsi és lelki sebeit. Amikor átöleli a fakeresztet, Jézus átöleli minden kor férfijainak és nőinek mezítelenségét és éhezését, szomjazását és magányát, fájdalmát és halálát. Ma este Jézus – és vele együtt mi is – különleges szeretettel öleli át a háború elől menekülő szíriai testvéreinket. Testvéri szeretettel és rokonszenvvel köszöntsük és fogadjuk őket!
Végigjártuk Jézus keresztútját, és felfedeztük, mennyire fontos, hogy hasonlóvá váljuk hozzá az irgalmasság tizennégy cselekedete által. Ezek segítenek, hogy meg tudjunk nyílni Isten irgalmasságára, és kérni a kegyelmet, hogy megértsük: irgalmasság nélkül az ember semmit sem képes tenni, irgalmasság nélkül sem én, sem te, sem mi nem tudunk semmit sem tenni! Nézzük először az irgalmasság hét testi cselekedetét: enni adni az éhezőknek, inni adni a szomjazóknak, felöltöztetni a mezíteleneket, szállást adni az úton lévőknek, meglátogatni a betegeket, felkeresni a foglyokat, eltemetni a halottakat. Ingyen kaptuk, ingyen is adjuk. Arra kaptunk meghívást, hogy szolgáljuk a megfeszített Jézust minden semmibe vett emberben, hogy megérintsük az ő áldott testét abban, aki kirekesztett, éhezik, szomjazik, mezítelen, bebörtönzött, beteg, munkanélküli, üldözött, menekült vagy bevándorló. Ott van a mi Istenünk, ott érintjük meg az Urat! Maga Jézus mondta meg nekünk, ő magyarázta el, milyen „szabály” alapján ítéltetünk meg: valahányszor ezt tesszük legkisebb testvérünknek, neki tesszük (vö. Mt 25,31–46).
Az irgalmasság testi cselekedetei után következnek az irgalmasság lelki cselekedetei: tanácsot adni a kételkedőknek, tanítani a tudatlanokat, figyelmeztetni a bűnösöket, megvigasztalni a szomorúakat, megbocsátani a sértéseket, türelmesen elviselni a zavaró embereket, imádkozni Istenhez élőkért és holtakért. Keresztény hitelességünk abban mutatkozik meg, hogy befogadjuk-e a kirekesztettet, aki testi sérült, és hogy befogadjuk-e a bűnöst, aki lelki sérült. Keresztény hitelességünk abban mutatkozik meg, hogy befogadjuk-e a kirekesztettet, aki testi sérült, és hogy befogadjuk-e a bűnöst, aki lelki sérült. Nem az eszmékben, hanem ebben!
Ma az emberiségnek olyan férfiakra és nőkre van szüksége, különösképpen hozzátok hasonló fiatalokra, akik életüket nem „félig-meddig” akarják élni, hanem akik készek a legszegényebb és leggyengébb testvéreik önzetlen szolgálatára szentelni életüket, Krisztust követve, aki egészen odaadta magát a mi üdvösségünkért. A rosszal, a szenvedéssel, a bűnnel szemközt Jézus tanítványa számára az egyetlen lehetséges válasz: önmaga odaadása, életéé is, Krisztust követve, a szolgálat magatartása. Ha valaki – aki kereszténynek mondja magát – nem azért él, hogy szolgáljon, az nem szolgál rá, hogy éljen. Életével megtagadja Jézus Krisztust.
A mai estén, kedves fiatalok, az Úr ismét meghív titeket, hogy vállaljatok főszerepet a szolgálatban. Konkrét válasszá akar tenni benneteket az emberiség szükségleteire és szenvedéseire. Azt akarja, hogy az ő irgalmas szeretetének jele legyetek korunk számára! Hogy teljesíteni tudjátok ezt a küldetést, ő megmutatja nektek a személyes elköteleződésnek és önmagatok feláldozásának az útját: ez a kereszt útja. A kereszt útja a mindent vállaló Krisztus-követés boldogságának útja a mindennapi élet gyakran drámai körülményei között, az az út, amely nem fél a sikertelenségtől, a kirekesztéstől vagy a magánytól, mert betölti az ember szívét Jézus teljességével. A kereszt útja Isten életének és stílusának az útja, amelyet Jézus végigjárat velünk egy olyan társadalom ösvényein is, amely nemegyszer megosztott, igazságtalan és romlott.
A kereszt útja nem egy szadomazochista viselkedés! A kereszt útja az egyetlen út, amely legyőzi a bűnt, a rosszat és a halált, mert Krisztus feltámadásának ragyogó világosságába torkollik, és megnyitja az új és teljes élet távlatait. Ez a remény és a jövő útja! Aki nagylelkűen és hittel járja, az reményt és jövőt ad az emberiségnek. Aki nagylelkűen és hittel járja, az a remény és jövő magvait veti el. És én azt szeretném, hogy ti a remény magvetői legyetek!
Kedves fiatalok, azon a nagypénteken sok tanítvány szomorúan tért vissza otthonába, mások inkább vidéki házukba mentek, hogy elfelejtsék egy kicsit a keresztet. Kérdezlek titeket – mindannyian csendben válaszoljatok, szívetek mélyén –: hogyan akartok ma este visszatérni házatokba, szálláshelyetekre, sátratokba? Amikor ma hazamentek, hogyan akarjátok találni magatokat? A világ néz minket. A ti feladatotok, hogy magatokban válaszoljatok erre a kérdésre.
Forrás: Magyar Kurír
4) Virrasztás Ferenc pápával július 30-án
Kedves fiatalok, jó estét kívánok!
Jó itt lenni veletek ezen az imavirrasztáson!
Bátor és megrendítő tanúságtételének végén Rand kért tőlünk valamit. Azt mondta: „Őszintén kérem tőletek, imádkozzatok szeretett országomért [Szíriáért].” Rand háborúval, fájdalommal, veszteséggel megélt története egy kéréssel fejeződik be: az imádságéval. Tudnánk-e jobb módon elkezdeni virrasztásunkat, mint imádsággal?
A világ különböző részeiből, eltérő földrészekről, országokból, nyelvekből, kultúrákból és népekből jövünk. Olyan nemzetek „fiai” vagyunk, amelyek talán konfliktusban, vagy egyenesen háborúban állnak egymással. Mások olyan országokból jövünk, amelyek lehet, hogy „békében” élnek, nincsenek háborús konfliktusaik; ahol sok fájdalmas dolog, mely a világban történik, csak a híradásokban és az újságokban jelenik meg. De van egy dolog, amelyben biztosak vagyunk: számunkra, itt és ma, akik a világ különböző tájairól jöttünk, a fájdalom, a háború, melyet sok fiatal átél, nem anonim dolog többé, nem újsághír többé, hanem neve, arca, története, közelsége van! Ma a szíriai háború sok embernek, sok fiatalnak a fájdalma és a szenvedése, olyanoknak, mint a bátor Rand, aki itt van közöttünk és azt kéri tőlünk, hogy imádkozzunk szeretett országáért.
Vannak helyzetek, amelyek távolinak bizonyulhatnak, amíg valamiképpen meg nem érintjük. Vannak dolgok, amelyeket nem értünk, mert csak képernyőn (a mobiltelefon kijelzőjén vagy a számítógép képernyőjén) keresztül látunk. De amikor érintkezésbe kerülünk az élettel, konkrét, nem képernyők által közvetített életekkel, akkor valami erős dolog történik: hívást érzünk a bevonódásra: „Soha többé elfelejtett városokat!”, ahogyan Rand mondja; soha többé nem szabad megtörténnie, hogy testvéreket „halál és öldöklés vegyen körül”, és azt érezzék, senki sem segít nekik. Kedves barátaim, kérlek titeket, imádkozzunk együtt a háború, a világban ma dúló háború oly sok áldozatának szenvedései miatt, hogy egyszer s mindenkorra megértsük: semmi sem igazolja egy testvér vérének kiontását, és semmi sem értékesebb a mellettünk lévő személynél. És ennek az imádságkérésnek kapcsán szeretnék köszönetet mondani nektek is, Natalia és Miguel, mert ti is megosztottátok velünk küzdelmeiteket, belső harcaitokat. Bemutattátok nekünk nehézségeiteket, és hogy miként küzdöttetek meg velük. Ti élő jelei vagytok annak, amit az irgalom belőlünk csinálni akar.
Mi most senki ellen nem kezdünk kiabálni, senkivel nem fogunk veszekedni, nem akarunk pusztítani, nem akarunk gyalázkodni. Nem akarjuk a gyűlöletet még több gyűlölettel legyőzni, az erőszakot még több erőszakkal legyőzni, a terrort még több terrorral legyőzni. Válaszunknak erre a háborúban álló világra van egy neve: testvériségnek hívják, testvériességnek hívják, közösségnek hívják, családnak hívják. Azt a tényt ünnepeljük, hogy különböző kultúrákból jövünk, és egyesülünk, hogy imádkozzunk. A legjobb szavunk, a legjobb beszédünk az legyen, hogy imádságban egyesülünk. Tartsunk egy kis csendet és imádkozzunk. Vigyük Isten elé e barátaink tanúságtételét, azonosuljunk azokkal, akik számára „a család egy nem létező fogalom, az otthon csak egy hely, ahová aludni és enni megy az ember”, vagy azokkal, akik abban a félelemben és hiszemben élnek, hogy hibáik és bűneik véglegesen elkaszálták őket. Tegyük Istenünk jelenlétébe a ti „háborúitokat” is, a mi „háborúinkat”, a harcokat, amelyeket ki-ki magában hordoz, saját szívében. És annak érdekében, hogy családban legyünk, testvériesen, mindnyájan együtt, kérlek titeket, álljatok fel, fogjátok meg egymás kezét, és imádkozzunk csendben. Mindnyájan.
(CSEND)
Miközben imádkoztunk, felötlött bennem az apostolok képe pünkösd napján. Ez a jelenet segíthet megértenünk mindazt, amit Isten életünkben, bennünk és velünk megvalósítani álmodik. Azon a napon a tanítványok félelemből bezárkóztak. Fenyegetve érezték magukat környezetüktől, amely üldözte őket, egy kis lakásba kényszerítette, mozdulatlanságra és bénultságra kötelezte. A félelem eluralkodott rajtuk. Ebben a helyzetben valami látványos, valami nagyszabású dolog történt. Jött a Szentlélek, és tűznyelvek ereszkedtek le mindannyiukra, és ezek arra indították őket, hogy bevessék magukat egy olyan kalandba, amilyenről sosem álmodtak. A helyzet egészen megváltozik!
Meghallgattunk három tanúságtételt; megérintettük – szívünkkel – történetüket, életüket. Láttuk, hogy ők – mint a tanítványok – hasonló időszakokon mentek keresztül, hasonló időszakokat éltek meg, amikor tele voltak félelemmel, és minden összeomlani látszott. Azzal a félelemmel és szorongással, mely annak tudatából születik, hogy elmenve otthonról, elképzelhető, hogy soha többé nem látom szeretteimet, azzal a félelemmel, hogy nem értékelnek és nem szeretnek, azzal a félelemmel, hogy nem lesz több lehetőségem. Ők ugyanazt osztották meg velünk, amit a tanítványok megtapasztaltak: megtapasztalták a félelmet, mely egyetlen egy dolgot eredményez. Mit eredményez a félelem? Bezárkózást. És amikor a félelem bezárkózáshoz vezet, egy „ikertestvére” is kíséri: a bénulás. Annak érzése, hogy ebben a világban, városainkban, közösségeinkben nincs több lehetőség fejlődni, álmodni, alkotni, távolba tekinteni, végeredményben: élni. Ez az egyik legnagyobb baj, ami történhet az életben, kiváltképp az ifjúkorban. A lebénulással elveszítjük a találkozás, a barátság örömének ízét, az együttálmodás, a másokkal való együtthaladás ízét. Eltávolít a többiektől, meggátol a kézfogásban, amint láthattuk [a táncosok előadásában tegnap este], mindegyik be volt zárva a maga kis üvegszobájába.
De van az életben egy még veszélyesebb és gyakran nehezen felismerhető bénultság, melyet annyira nem akarunk beismerni. Szívesen jellemzem így ezt bénultságot: ez akkor születik, amikor összekeverjük a boldogságot a dívánnyal, a kanapéval! Igen, amikor azt hisszük, hogy a boldogságunkhoz egy díványra van szükségünk, amely segít, hogy kényelemben, nyugalomban, biztonságban éljünk. Olyan dívány, mint amilyenek manapság léteznek, modernek, még altató masszázsra is képesek, és nyugodt órákat biztosítanak, hogy a videojátékok világába repüljünk és órákat töltsünk a képernyő előtt. Minden fájdalmat és félelmet távol tartó dívány. Olyan dívány, mely bezár minket a házba, hogy ne kelljen semmiért se fáradoznunk vagy aggódnunk. Valószínűleg a díványboldogság az a csendes bénulás, amely leginkább le tud rombolni minket, leginkább le tudja rombolni az ifjúságot. „És miért történik ez, Atyám?” Mert szép lassan, anélkül, hogy észrevennénk, elbóbiskolunk, elbambulunk és elhülyülünk. Tegnapelőtt beszéltem azokról a fiatalokról, akik húszévesen nyugdíjba mennek, ma az alvó, bamba és elhülyült fiatalokról beszélek, közben pedig mások – valószínűleg az élénkebbek, de nem a jobbak – döntenek a jövőnkről. Sokak számára biztosan könnyebb és előnyösebb, ha a fiatalok bambák és kábultak, ha összekeverik a boldogságot a dívánnyal; sokak számára ez hasznosabb, mint az, ha a fiatalok éberek, ha válaszolni akarnak, ha válaszolni akarnak Isten álmára és a szív minden mély vágyára. Ti, kérdezlek titeket: ti alvó, bamba és elhülyült fiatalok akartok lenni? [Nem!] Akarjátok, hogy mások döntsenek a jövőtökről? [Nem!] Szabadok akartok lenni? [Igen!] Ébren lévők akartok lenni? [Igen!] Akartok küzdeni a jövőtökért? [Igen!] Nem vagytok túlságosan meggyőzőek… Akartok küzdeni a jövőtökért? [Igen!]
De az igazság máshol van: kedves fiatalok, nem azért jöttünk a világra, hogy „vegetáljunk”, nem azért, hogy kényelmesen ellegyünk, hogy az életből díványt csináljunk, mely elaltat minket; ellenkezőleg, más valamiért jöttünk: hogy nyomot hagyjunk. Nagyon szomorú, ha valaki úgy éli le az életét, hogy nem hagy nyomot! De amikor a kényelmet választjuk, összekevervén a boldogságot a fogyasztással, azért megfizetünk, nagyon, de nagyon drágán: elveszítjük a szabadságot. Nem vagyunk szabadok arra, hogy nyomot hagyjunk. Elveszítjük a szabadságot. Ezt az árat fizetjük! Sokan vannak, akik azt akarják, hogy a fiatalok ne legyenek szabadok; sokan vannak, akik nem akarják a javatokat, akik azt akarják, hogy kábák, bambák, alvók legyetek, de szabadok soha! Nem! Ezt nem engedhetjük! Meg kell védenünk szabadságunkat!
Épp itt van egy nagy bénultság: amikor azt kezdjük gondolni, hogy a boldogság szinonimája a kényelem, hogy boldognak lenni azt jelenti: alva és elkábítva éljük az életünket, hogy a boldogság egyetlen módja a kábulat. Bizonyos, hogy a kábítószer árt, de létezik ám sok más, társadalmilag elfogadott kábítószer, amely szintén nagy, vagy még nagyobb rabságba dönt. Mindkét fajta kábítószer a legnagyobb értékünktől foszt meg: a szabadságtól! Megfosztanak a szabadságtól!
Barátaim, Jézus a kockáztatás Ura, a mindig „tovább” Ura. Jézus nem a komfort, a biztonság és a kényelem Ura. Jézus követéséhez szükség van egy adag bátorságra, el kell dönteni, hogy a díványt lecseréljük egy pár cipőre, amelyekben képes leszel soha nem álmodott, de nem is gondolt utakon járni, olyan utakon, amelyek képesek új távlatokat nyitni, képesek örömmel fertőzni, azzal az örömmel, amely Isten szeretetéből fakad, azzal az örömmel, amelyet szívedben hagy az irgalmasság minden gesztusa és cselekedete. Utakra indulsz, követve Istenünk „őrültségét”, aki megtanítja nekünk, hogy megtaláljuk őt az éhezőben, a szomjazóban, a mezítelenben, a betegben, a bajba került barátban, a bebörtönzöttben, a menekültben, a bevándorlóban, a magányos szomszédban. Elindulsz Istenünk útjain, aki arra hív minket, hogy közszereplők legyünk, gondolkodó emberek, társadalmi vezetők; aki arra ösztönöz minket, hogy szolidárisabb gazdaságban gondolkodjunk. Bárhol is vagytok, Isten szeretete arra hív, hogy vigyétek el oda az örömhírt, és életeteket adjátok neki és a többieknek ajándékul. És ez azt jelenti, hogy bátrak vagytok, azt jelenti, hogy szabadok vagytok!
Azt mondhatnátok nekem: „De Atyám, ez nem mindenkinek szól, hanem csak néhány választottnak!” Igen, ez igaz, és ezek a választottak mindazok, akik készek arra, hogy megosszák életüket másokkal. Ahogyan a Szentlélek megváltoztatta a tanítványok szívét pünkösd napján – bénultak voltak –, ugyanezt tette a mi barátainkkal is, akik megosztották tanúságtételüket. A te szavaidat használom, Miguel: te azt mondtad nekünk, hogy azon a napon, amikor a „farmon” rád bízták a feladatot, hogy a ház működésén javíts, akkor elkezdted megérteni, hogy Isten kér valamit tőled. Így kezdődött az átalakulásod.
Ez az a titok, kedves barátaim, amelyet mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk! Isten vár tőled valamit. Értitek? Isten vár tőled valamit, Isten akar tőled valamit, Isten vár téged. Isten jön, hogy áttörje bezártságunkat, hogy megnyissa életünk, látásunk és nézésünk ajtaját. Isten jön, hogy megnyissa mindazt, ami bezár téged. Álmodni hív, meg akarja láttatni veled, hogy veled a világ másmilyen lehet! Így van: ha te nem adod bele a legjobbat magadból, a világ nem lesz másmilyen! Kihívás ez.
A kornak, melyben élünk, nem díványfiatalokra („młodzi kanapowi”) van szüksége, hanem cipőt, sőt még inkább, bakancsot húzott fiatalokra. A mai kor csak kezdőcsapatba került játékosokat fogad el, nincs hely cseréknek. A mai világ azt kéri tőletek, hogy legyetek a történelem főszereplői, mert az élet mindig szép, ha meg akarjuk élni, ha nyomot akarunk hagyni magunk után. Ma a történelem azt kéri tőlünk, hogy védjük meg méltóságunkat, és ne engedjük, hogy mások döntsenek a mi jövőnkről. Nem! Nekünk kell döntenünk a jövőnkről, nektek a ti jövőtökről! Az Úr, mint pünkösdkor, az egyik legnagyobb megtapasztalható csodát akarja végbevinni: el akarja érni, hogy a kezed, az én kezem, a mi kezünk a kiengesztelődés, a közösség, az alkotás jelévé változzon. Ő a te kezeidet akarja felhasználnia a mai világ építésére. Veled akarja azt építeni! És te, mit válaszolsz? Mit válaszolsz? Igen, vagy nem? [Igen!]
Azt mondod nekem: „De Atyám, én nagyon korlátozott vagyok, bűnös vagyok, mit tehetnék?” Amikor az Úr hív minket, nem arra gondol, mik vagyunk, nem arra, mik voltunk, nem arra, mit tettünk vagy mit mulasztottunk el. Ellenkezőleg: abban a pillanatban, amikor hív minket, ő mindazt nézi, amit tenni tudnánk, mindazt a szeretetet, amelyet adni tudunk. Ő mindig a jövőre, a holnapra fogad. Jézus mindig a jövő horizontjában, és sosem a múzeumban lát téged!
Barátaim, ezért ma Jézus arra hív téged, hogy hagyj nyomot az életen, hagyj nyomot a történelmen, saját életed és sok más ember életének történelmén.
A mai élet azt tanítja nekünk, hogy nagyon könnyű arra figyelnünk, ami megoszt minket, arra, ami elválaszt minket egymástól. El akarják hitetni velünk, hogy a bezárkózás a legjobb módja annak, hogy megvédjük magunkat attól, ami árthat nekünk. Ma nekünk, felnőtteknek – nekünk, felnőtteknek! – szükségünk van rátok, hogy megtanítsátok nekünk – ahogyan ma ti teszitek – az együttélést a különbözőségben, a párbeszédben, a multikulturalitás megosztásában, nem mint fenyegetést, hanem mint kedvező lehetőséget. És ti kedvező lehetőséget jelentetek a jövőre. Legyen bátorságotok tanítani minket, legyen bátorságotok megtanítani nekünk, hogy könnyebb hidakat építeni, mint falakat húzni! Szükségünk van arra, hogy ezt megtanuljuk. És mindnyájan együtt kérjük tőletek: követeljétek meg tőlünk, hogy a testvériség útjain járjunk! Legyetek ti a mi vádlóink, ha mi a falak, az ellenségesség, a háború útját választjuk! Hidakat építeni: tudjátok, melyik az első építendő híd? Az, amelyet itt és most meg tudunk valósítani: megfogni, megszorítani egymás kezét. Gyerünk, most! Készítsétek el ezt az emberi hidat, fogjátok meg egymás kezét, mindnyájan: ez az elsődleges híd, az emberi híd, az első híd, a minta. Mindig fennáll a veszély – mondtam tegnap –, hogy ott maradunk kinyújtott kézzel, de az életben kockáztatni kell, aki nem kockáztat, az nem győz! Ezzel a híddal haladjuk előre! Itt, alkossuk meg ezt az első hidat: szorítsátok meg egymás kezét! Köszönöm! Ez a nagy testvéri híd, bárcsak megtanulnák ezt tenni e világ nagyjai is…, de nemcsak a fénykép kedvéért – amikor kezet fognak, de mást gondolnak –, hanem azért, hogy egyre nagyobb hidakat építsenek. Bárcsak ez az emberi híd sok más híd kezdete lenne; ezzel nyomot hagytok!
Ma Jézus, aki az út, arra hív téged, téged és téged [rájuk mutat], hogy hagyj nyomot a történelemben. Ő, aki az élet, arra hív, hogy hagyj nyomot, amely élettel tölti meg történelmedet és mások történelmét. Ő, aki az igazság, arra hív téged, hogy hagyd el az elkülönülés, a megosztottság, az értelmetlenség útjait. Benne vagy? [Igen!] Benne vagy? [Igen!] Miként válaszolnak – szeretném látni – a te kezeid és lábaid az Úrnak, aki út, igazság és élet? Benne vagy? [Igen!] Az Úr áldja meg álmaitokat! Köszönöm!
Forrás: Magyar Kurír
6) Ferenc pápa a július 31-ei zárómisén
Kedves fiatalok, azért jöttetek Krakkóba, hogy találkozzatok Jézussal. És ma az evangélium épp Jézus és egy ember találkozásáról szól: Zakeussal találkozik, Jerikóban (vö. Lk 19,1–10). Jézus ott nem szorítkozik arra, hogy prédikáljon, vagy hogy egyvalakit üdvözöljön, hanem – miként az evangélista mondja – végig akarta járni a várost (vö. Lk 19,1). Más szóval, Jézus meg akarja közelíteni mindenkinek az életét, egészen végig akarja járni utunkat, hogy az ő élete és a mi életünk valóban találkozzon.
Így jön létre a legmeglepőbb, a Zakeussal, a vámosok, vagyis az adóbehajtók fejével való találkozás. Zakeus ugyanis az elnyomó rómaiak gazdag és gyűlölt kiszolgálója volt; kizsákmányolta népét, és rossz híre miatt nem is mehetett a Mester közelébe. De a Jézussal való találkozás megváltoztatja az életét, ahogyan ez valamennyiünkkel megtörtént és mindennap megtörténhet. Zakeusnak azonban ahhoz, hogy találkozhasson Jézussal, le kellett győznie néhány akadályt. Nem volt könnyű számára, szembe kellett néznie néhány akadállyal, legalább hárommal, amelyek nekünk is mondhatnak valamit.
Az első az alacsony termete: Zakeus nem láthatta a Mestert, mert kicsi volt. Ma is fenyegethet minket az a veszély, hogy távol maradunk Jézustól, mivel nem érezzük magunkat nagynak, mivel alacsony az önértékelésünk. Ez nagy kísértés, mert nemcsak az önbecsülésünkről szól, hanem a hitünket is érinti. Hiszen a hit azt mondja nekünk, hogy „Isten gyermekei” vagyunk, mégpedig „valóságosan” (1Jn 3,1): az ő képére teremtettünk; Isten Fia felvette a mi emberségünket, és az ő szíve sosem szakad el tőlünk; a Szentlélek bennünk akar lakozni; meghívást kaptunk az örök örömre Istennel! Ez a mi „termetünk”, ez a mi spirituális identitásunk: Isten szeretett gyermekei vagyunk, örökre. Így megértitek, hogy önmagunk el nem fogadása, az elégedetlenség és a negatív gondolkodás azt jelenti, hogy nem ismerjük legigazibb valónkat: olyan ez, mintha elfordítanám a fejem, amikor Isten rám akar tekinteni, mintha kitörölném az álmot, amelyet rólam szőtt.
Isten úgy szeret minket, ahogy vagyunk, és semmilyen bűn, gyarlóság vagy hiba miatt nem gondolja meg magát. Jézus számára – erről tanúskodik az evangélium – senki sem alacsonyrendű vagy távoli, senki sem jelentéktelen, hanem mindannyian kedvencek és fontosak vagyunk: te fontos vagy! Isten számít rád, azért, ami vagy, és nem azért, amid van: az ő szemében semmit sem számít a ruha, amelyet hordasz, vagy a mobiltelefon, amelyet használsz; nem érdekli, hogy divatosan öltözködsz-e; te érdekled őt, úgy, ahogy vagy! Az ő szemében értékes vagy, és értéked felbecsülhetetlen!
Amikor az életben megesik velünk, hogy lehorgasztjuk fejünket, ahelyett, hogy felemelnénk, segíthet nekünk ez az igazság: Isten hűséges az irántunk való szeretetében, sőt makacsul az! Segíthet nekünk, ha arra gondolunk, hogy ő jobban szeret minket, mint ahogy mi szeretjük magunkat, hogy jobban hisz bennünk, mint ahogy mi hiszünk magunkban, hogy „mindig szurkol” nekünk, mint a legelszántabb szurkoló. Mindig reménykedve vár minket, akkor is, amikor szomorúságunkba zárkózunk s elszenvedett sérelmeiken és a múlton töprengünk. De megszeretni a szomorúságot, az nem méltó a mi spirituális termetünkhöz! Sőt az egy vírus, amely megfertőz és lebénít, amely minden ajtót bezár, meggátolja az élet újraindítását, az újrakezdést. Isten viszont makacsul reménykedő: mindig hiszi, hogy fel tudunk kelni, és nem nyugszik bele abba, hogy élettelennek és örömtelennek lásson minket. Szomorú egy fiatalt örömtelennek látni. Mert mindig az ő szeretett gyermekei vagyunk. Emlékezzünk erre mindennap kezdetén. Jót tesz nekünk, ha minden reggel azt mondjuk neki: „Uram, köszönöm, hogy szeretsz; biztosan tudom, hogy szeretsz; add, hogy beleszeressek az életembe!” Nem a gyarlóságaimba, melyeket el kell hagynom, hanem az életbe, amely nagy ajándék: arra szolgáló idő, hogy szeressünk és szeretve legyünk.
Zakeusnak volt egy második akadálya is a Jézussal való találkozás útján: a bénító szégyen. Erről mondtunk tegnap este néhány szót. El tudjuk képzelni, mi történt Zakeus szívében, mielőtt felmászott arra a vadfügefára, kemény küzdelem folyhatott benne: egyik oldalon a jó kíváncsiság, meg akarta ismerni Jézust; másik oldalon annak veszélye, hogy csúnyán leszerepel. Zakeus közszereplő volt; tudta, hogy ha megpróbálna felmászni arra a fára, nevetségessé tenné magát mindenki szemében, ő, a főnök, akinek hatalma van, de akit annyira gyűlölnek. De legyőzte a szégyent, mert Jézus vonzereje erősebb volt. Van tapasztalatotok arról, mi történik, amikor annyira vonzónak találunk valakit, hogy belészeretünk: akkor olyan dolgokat is szívesen megtennénk, amilyeneket egyébként soha. Valami hasonló dolog ment végbe Zakeus szívében, amikor megérezte, hogy Jézus annyira fontos számára, hogy bármit megtett volna érte, mert ő volt az egyetlen, aki kihúzhatta a bűn és a kedvetlenség homokjából. Így a bénító szégyen nem járt sikerrel: Zakeus – írja az evangélium – „előrefutott”, „felmászott”, aztán, amikor Jézus szólította, „gyorsan lemászott” (Lk 19,4.6). Kockáztatott, a bőrét vitte vásárra. Ez számunkra is az öröm titka: ne oltsuk ki a jó kíváncsiságot, hanem bátran kockáztassunk, mert az életet nem szabad fiókba zárni. Jézussal szemközt nem maradhatunk ülve, keresztbefont karral; őneki, aki az életet adja nekünk, nem válaszolhatunk csak egy gondolattal vagy egy egyszerű sms-sel!
Kedves fiatalok, ne szégyenkezzetek eléje vinni mindent, különösen a gyengeségeket, a nehézségeket és a bűnöket a gyónásban: ő képes meglepni titeket, megbocsátásával és békéjével. Ne féljetek igent mondani neki szívetek egész lendületével, nagylelkűen válaszolni neki, követni őt! Ne engedjétek elaltatni lelketeket, hanem a szép szeretet céljára állítsátok be az irányt, ami lemondást is megkíván, és egy erős nemet a mindenáron való siker doppingjára, a csak önmagunkra gondolás drogjára és a saját kényelmünkre.
Az alacsony termet és a bénító szégyen után van egy harmadik akadály is, amelyet Zakeusnak le kellett küzdenie, de ez már nem önmagában van, hanem maga körül: a zúgolódó tömeg, mely korábban akadályozta őt, aztán pedig kritizál: Jézusnak nem lett volna szabad belépnie a házába, egy bűnös házába! Milyen nehéz valóban befogadni Jézust, mennyire nehéz elfogadni egy „irgalomban gazdag Istent” (Ef 2,4)! Akadályozhatnak titeket, megpróbálhatják elhitetni veletek, hogy Isten távol van, merev és érzéketlen, jó a jókkal és rossz a rosszakkal. A mi Atyánk azonban „felkelti napját rosszakra és jókra egyaránt” (Mt 5,45), és az igazi bátorságra hív minket: erősebbnek lenni a rossznál, szeretve mindenkit, még az ellenségeket is. Kinevethetnek titeket, amiért hisztek az irgalmasság szelíd és alázatos erejében. Ne féljetek, hanem gondoljatok ezeknek a napoknak a szavaira: „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmat találnak” (Mt 5,7)! Álmodozóknak bélyegezhetnek titeket, amiért hisztek egy új emberiségben, olyanban, amely nem fogadja el a népek közötti gyűlölködést, az országhatárokban nem korlátokat lát, és őrzi hagyományait önzés és neheztelés nélkül. Ne csüggedjetek: mosolyotokkal és nyitott karotokkal reményt hirdettek, és áldás vagytok az emberiség egyetlen családja számára, melyet itt oly szépen képviseltek!
Azon a napon a tömeg megítélte Zakeust, felülről lefelé nézett rá; Jézus épp az ellenkezőjét tette: feltekintett rá (Lk 19,5). Jézus tekintete túllép a gyarlóságokon és a személyt látja; nem áll meg a múlt rosszaságánál, hanem meglátja a jövőbeli jót; nem nyugszik bele a bezárkózásokba, hanem keresi az egység és a közösség útját; nem áll meg a felszínnél, hanem a szívet nézi. Jézus nézi a szívünket, a te szívedet, az én szívemet. Jézusnak ezzel a tekintetével egy új emberiséget építhettek, de ne azt várjátok, hogy jónak mondjanak titeket, hanem a jót önmagáért keressétek, örüljetek a tiszta szív megőrzésének, és békésen harcoljatok a becsületességért és az igazságosságért. Ne álljatok meg a dolgok felszínénél, és ne bízzatok meg a látszat világias liturgiáiban, kerüljétek a lélek kozmetikázását, mely azt szeretné, hogy jobbnak tűnjetek. Ehelyett a legstabilabb kapcsolatot hozzátok létre, azét a szívét, amely látja és továbbadja a jót, fáradtság nélkül. És azt az örömet, melyet ingyen kaptatok Istentől, és kérlek titeket, ingyen is adjátok (vö. Mt 10,8), mert nagyon sokan várják! És tőletek várják!
Végül hallgassuk meg Jézus Zakeushoz intézett szavait, amelyek, úgy tűnhet, éppen nekünk szólnak, valamennyiünknek: „Gyere le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5). Gyere le hamar, mert ma nálad kell megszállnom! Nyisd ki előttem szíved ajtaját! Jézus ugyanezzel a felhívással fordul hozzád is: „Ma a te házadban kell megszállnom!” Az ifjúsági világnap, mondhatnánk, ma kezdődik és holnap, otthon folytatódik, mert Jézus mostantól ott akar találkozni velünk. Az Úr nem akar csak ebben a gyönyörű városban vagy a szép emlékekben maradni, hanem a házadba szeretne menni, belakni mindennapos életedet: a tanulást és az első munkaéveket, a barátságokat és a szerelmeket, a terveket és az álmokat. Mennyire tetszik neki, ha az imában mindezt eléje viszed! Mennyire reméli, hogy az összes érintkezés és a mindennapi chatek között az imádság aranyvezetékéé lesz az első hely! Mennyire szeretné, ha igéje mindennap szólhatna hozzá, ha evangéliuma a tied lenne és gps-ed lenne életed útjain!
Amikor azt kéri, hogy otthonodba mehessen, Jézus a neveden szólít, ahogyan Zakeussal tette. Jézus nevünkön szólít valamennyiünket! A neved értékes számára. Zakeus neve, annak a kornak nyelvén, Isten emlékezetét jelentette. Bízzatok Isten emlékezetében: az ő memóriája nem „merevlemez”, amely felveszi és megőrzi az összes adatunkat, az ő memóriája az ő együttérző, gyengéd szíve, amely örül annak, hogy véglegesen kitörölheti a rossz minden nyomát. Most mi is próbáljuk meg utánozni Istennek a hűséges memóriáját és megőrizni a jót, amit ezekben a napokban kaptunk! Csendben idézzük fel ezt a találkozót, őrizzük meg Isten jelenlétének és az ő igéjének emlékét, élesszük fel magunkban Jézus hangját, aki néven szólít minket! Így imádkozzunk, csendben, emlékezve, köszönetet mondva az Úrnak, aki azt akarta, hogy itt legyünk és itt találkozzon velünk!
Forrás: Magyar Kurír
Fotók: Bozó Rebeka képei
