Kinek akarok megfelelni? Hiszek igazán Istenben? Kihez imádkozom? Hol van az Isten, mikor összecsapnak fejem felett a hullámok, sok a dolog, dolgozatok, vizsgák, stressz és kimerültség szürkíti a napjaimat? És hol vagyok én? Hol, mikor tudok végre pihenni egy kicsit?
„Kapcsolj ki a rohanásból, töltődj fel Isten szeretetével. Lesz lehetőség csendes elmélyülésre, zenés dicsőítésre, gyónásra, lelki beszélgetésekre. Érkeznek majd az Új Jeruzsálem Katolikus Közösségből, tanúságot tesznek, közbenjárnak, izgalmas programokat hoznak.”
És amit ígértek, teljes mértékben, megvalósult. Hányan mondtuk vasárnap, hogy ez a hétvége egy feltöltődés volt, ki tudtunk szakadni a mindennapokból, el tudtunk csendesedni, mély beszélgetéseink voltak, találkoztuk Istennel egy-egy pillanatban, lendületet kaptunk az Új Jerusoktól, és kérdéseinkre kaptunk válaszokat. És pedig hányan mondtuk pénteken, hogy nekünk ehhez most sem erőnk, sem kedvünk nincsen, időnk se lenne, hiszen annyi más dolgunk van, és különben is, most nem erre lenne szükségünk.
A Szentlélek mégis elvezetett Máriabesnyőre. „Ha már regisztráltam, ha már beterveztem a hetembe, és ha már bepakoltam, hát elmegyek.”
Elmentem. Nem sokat vártam a hétvégétől. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy a szervezők nem tudnak nekem többet vagy újat adni. Azért, mert fáradt voltam, és nehezen nyitottam bármi felé, ami kizökkentett a komfortzónámból, és a fejlődésemet szolgálta. Mégis elmentem, és már az első néhány órában feloldódtak a lakatok, amik bezártak önmagamba. Találkozások, amiket régóta és amiket nem régóta vártam, új ismeretségek, barátságok bimbóztak ki a tél első napjaiban. A szívem megnyitását segítette az Úrral való találkozás is az első programpontban, a szentmisében. Kértem Őt nagyon, hogy segítsen befogadni azt, amit ezen a hétvégén ad nekem. A játékok aztán tovább oldották a feszültséget, a héten felgyülemlett súlyokat, amiket még cipeltem, nagyrészt levette a vállamról. Nem csak az enyémről, úgy láttam. Nevettünk, önfeledten vetettük bele magunkat a vetélkedőkbe, csapatversenyekbe.
Láttam a fáradt arcokon az élettel teli, csillogó szemek. A kettő ritkán jár együtt. Itt most megtörtént.
Az Új Jeruzsálem Katolikus Közösségből 7-en jöttek el hozzánk. Lelkesedésük sokakra átragadt, emlékszem, ahogy a vasárnapi „Ki mit visz haza magával” körben többen is az ő lendületüket említették. Egy más fajta evangelizációs utat mutattak, mint amit én a Mentében, vagy akár a környezetemben tapasztalok, megélek. Lelkiségük erősen karizmatikus, dicsőítésüket, imáikat is áthatja a Szentlélek fel-fellángoló tüze. Hozzám kevésbé áll közel ez a lelkiség, nem tudok igazán kapcsolódni hozzá, egyesülni vele. Ettől függetlenül jó volt, hogy elhozták nekünk, elmondták, kik ők, megmutatták, hogy ők hogyan adják tovább az Örömhírt.
A lelkigyakorlat csúcspontja talán a Szentségimádás volt, másnap ezt is többen felelevenítették. A szép dicsőítő Szentségimádások általában nagyon megérintenek. Sokszor sírok is, bár nem szeretnék. Mélyen átjárnak a dalszövegek, és, bár képtelen vagyok énekelni, mintha tőlem szállnának, úgy vagyok az Úr előtt. A csöndes Szentségimádás valahol levezetése a dicsőítésnek, de egyben bevezetés is a mélyebb rétegekbe. Az ember szemtől szemben lehet Jézussal, Aki ezeknek a csöndes perceknek, óráknak nagyon örül. Neki nem kell félhomály és gyertyalángok vagy csillagfény hogy nyugodtan, szeretettel tudjon a szemünkbe nézni, megölelni, mély beszélgetésbe kezdeni. Nekünk talán segítenek ezek a körülmények. Neki csak mi kellünk.
A lelkigyakorlatot szentmisével nyitottuk, és szentmisével zártuk – szép keretes szerkezet. Nekem ebben a szentmisében jött el az a pont, amit haza hoztam. Az áldozás után – Istennel – visszamentem a helyemre. Egy pillanat, csak én és Jézus, aki tudott mindent. Nem kellett magyarázkodni, mesélni neki, mondani, mit szeretnék, mit nem. Azért elmondom mindig, hogy mit szeretnék, akkor viszont csak voltam.
Egy „Köszönöm, Uram”, egy sóhaj, néhány átsuhanó gondolat, aztán „Most csak lenni szeretnék Veled”. Megérkeztem. És csak voltam, az Istennel. Pár másodperc telt el így.
Ezt mondtam el a „Ki mit visz haza magával” körben. Jó volt hallgatni mások élményeit is ebben a megosztásban. Örültem, hogy ott ültem köztük. Örültem, hogy a szervezők ilyen jól előkészítették és megvalósították ezt a lelkigyakorlatot.
Azon a hétvégén rajtuk keresztül az Isten bőségesen öntött nekem és a többieknek éltető Vizet a megszáradt poharainkba.
