Sokszor láthattunk olyan filmeket, amelyben a haldokló a halálos ágyán megesketi valamire az egyik szereplőt. Egy agonizáló végakaratának teljesítése pedig (még ha nem is adta írásba) szent kötelesség. A történelem azonban ismer olyan eseteket, amikor az örökös megtagadta az engedelmességet, gondoljunk csak Vladimir Nabokov emigráns orosz író fiára, aki nem volt hajlandó elégetni apja egyik utolsó művét. De az irodalomból is vehetünk egy példát: a Kőszívű ember fiai című regényben Baradlay Kazimir özvegye megfogadta, hogy férje utasításainak szöges ellentétét fogja végrehajtani.
Mit diktálna a szívünk akkor, ha egy jövendőbeli szent egykori végakarata egy olyan anyag megsemmisítéséről szólna, amely értékes és mély bepillantást adna az elhunyt belső életébe? II. János Pál pápa egykori személyi titkárának, Stanislaw Dziwisznek azt kalapálta: „Ne tedd!” Ő pedig hallgatott rá, s a pápa kifejezett akarata ellenére nem égette el naplójegyzeteit, sőt könyv formájában ki is adta.
Karol Wojtyla lelki naplójának reproduktumai „Személyes feljegyzések 1962–2003 – Isten a tenyerén tart” címmel azóta már a lengyel könyvesboltok polcain sorakoznak, Dziwiszre pedig a felháborodott hívők dühe főként internetes kommentek formájában érkezik. A titkár véleménye szerint bűn lett volna (illetve nem is merte volna) elégetni a tervek szerint idén április 27-én a szentek mennyei sorába beiktatandó egykori egyházfő személyes gondolatait.
Maga a 640 oldalas mű egy átlagos ember számára igen nehezen olvasható, hiszen mélyenszántó eszmefuttatásokat fogalmaz meg benne II. János Pál, főként teológus végzettségűek számára „élvezhető”. Ami azonban a laikusoknak is feltűnhet az az, hogy nem tartalmaz semmilyen történelmi eseményre való utalást, pedig a külpolitikailag aktív pápának jelentős szerepe volt a közép-európai kommunista rendszerek megbuktatásában. Elképzelhető, hogy úgy gondolta, szabadidejét nem a politikai eseményeken való elmélkedésekre fogja pazarolni, helyette inkább az Istenhez vezető út elérésének lehetőségeit boncolgatja.
Az egykori személyi titkárt (azóta már krakkói érsek) védelmezők Dziwisz tettére XII. Piusz pápa esetét hozzák fel, aki annak idején azt kérte, hogy halála után égessék el levelezését, és ez a történészek nagy elkeseredésére sajnos meg is történt – pedig a második világháború idején székelő és élénk diplomáciai tevékenységet folytató Piusz (akit a szovjet rágalomhadjárat a „Hitler pápája” néven bélyegzett meg) üzenetváltásai hatalmas információanyagot jelentenének a korszakra nézve.
Érdemes elgondolkodnunk: mi mit tettünk volna Dziwisz helyében? Aktualizálva a kérdést: mit tennénk, ha egyik rokonunk kérne ilyet tőlünk? Talán a kíváncsiság győzne…
Kulcsár Ádám
