Nagyszombat az „eggyé válásról” szól:
A Nagyszombat arról szól, hogy leszállunk Krisztussal saját árnyékunkba és hagyjuk felmerülni és felébredni mindazt, amit Isten lehetőségként nekünk ajándékozott. Nagyszombaton engedjük, hogy Krisztus élete testünk valamennyi halott részébe eljusson. Krisztus a sírban fekszik. Ez is éltünk szimbóluma. Mi is gyakran fekszünk a sírban, önsajnálatunk, rezignációnk, büszkeségünk sírjában. Gyakran csupán az élettel szembeni túlzó elvárások, tökéletességi kényszerképzet és a vereségtől, a megszégyenüléstől való félelem tart fogva a sírban bennünket. Nagyszombaton nézzünk szembe sírbeli helyzetünkkel és tartsuk a feltámadásba vetett hitet félelmünk elé.
Feltámadott!
Feltámadott! – ezt zengje ajkatok.
Értelmet ad, ha nemcsak angyalok
jó híre jő. Csodálkozó szívek,
kiknek e jel több volt, mint bárkinek
az üres sírt ámulva érik el –
Péter kiált, a szíve énekel.
Feltámadott! – Ezt zengje ajkatok!
Ezt vallom én, nemcsak az angyalok.
Feltámadott! Én hitetlen hitem!
Nehéz öröm elhinni ezt híven.
Ellene mond tudás, tapasztalat,
Nem volt ilyen soha az ég alatt.
De szemtanuk szent bizonysága szól.
Ők sem értik, Tamás felém hajol:
„Figyelj reám, hogy roskadoztam ott!
De Jézus él, sebeket hordozott.”
Feltámadott! Dobogj riadt szívem!
Feltámadott! Én Uram Istenem!
Feltámadott! – Kiáltják századok,
Értelmet ad, hogy nemcsak angyalok
Zengik e hírt: kétkedő emberek,
Csodálkozó de meggyőzött szívek!
Pál is beszél, ötszázat hoz, tanút.
Csodát jelez a damaszkuszi út.
Új életét le nem tagadhatod.
Élő Úr volt, kivel találkozott.
Nem semmi ez, de megnyílt nagy titok,
Hogy Jézus él! Jézus feltámadott!
Feltámadott! Élete győzelem!
Bűn és halál, nincs dolgotok velem!
Az elmúlás az utolsó adó,
Mert ez a test bűnös és rothadó,
De épp mint Ő, majd új életre kel,
Velünk az Úr egyszer még remekel,
Kilépünk majd, s a széttört istenarc
Ragyog… ragyog… Mert győztes volt a harc,
Melyet Urunk érettünk megvívott!
Élsz én Uram! Krisztus feltámadott!
