„Hiszek…”- Nem tudománytalan hinni valakiben, akit nem látok, s nem bizonyíthatok természettudományosan?
Ha Isten léte természettudományosan bizonyítható lenne, akkor, akit bizonyítottunk, az nem Isten lenne, hanem a világnak egy megfigyelhető darabkája, jelensége, nem pedig az alkotója, s mindennek a végső oka, létben tartója, kibontakoztatója. Azt sem tudod természettudományosan bizonyítani, hogy a szüleid, kedvesed szeret, mégis hiszel a szeretetükben.
„Amikor a püspökök kérésére Illyés Gyula lefordította a Hiszekegyet, a »Credo in unum Deum« állítást így adta vissza: Hiszem, hogy létezik egy Isten. Akkor elmondták neki, hogy a Hiszekegyben nem arról van szó, hogy hiszem az Isten létezését, ez ugyanis még nem vallási, hanem filozófiai kérdés. Itt nem azt mondjuk, hogy valamit hiszek, gondolok, vélek, hanem azt, hogy valakiben hiszek, azaz rábízom magam.” (Barsi B., Hitünk foglalata 17.)
„»Mindenki hisz valamiben.« – szól a semmitmondó frázis. Ha a „valami” a személytelen világot, az anyagot és annak törvényeit jelenti, merünk-e erre ráhagyatkozni teljes egzisztenciánkkal? Az ember a saját életét nem valamire építi, hanem valakire. A természettudományos értelmünkre legfeljebb a hídjainkat építjük, de az életünket egy másik személy szeretetére bízzuk. Milyen balgaság volt az ateista kommunizmus 40 éve alatt kinevetni a hívő embert, aki életét a valakibe vetett bizalomra építi, s magatartását tudománytalannak nevezi, szembeállítva a tudományos materializmussal, melynek hívei, akik bizalmukat, életüket az anyagra, és annak már fölfedezett törvényeire építik. Esztelen az, aki személyes életét személytelen erőkre bízza. Végső soron hinni is csak egy személyes Istenben lehet. Személytelen létezőkben hinni, mint amilyen a sors, a majd-valahogy lesz, a világenergia és az ezekhez hasonlók, fatalizmus.” (Vö. Barsi B., Hitünk foglalata 17-18.)
„Másrészt ebből az üres mondásból: »Mindenki hisz valamiben.« azért előragyog egy vitathatatlan tény: mindenki bízik abban, hogy egykor minden rendbe jön… Ez az ősbizalom minden emberben benne van, ez éltet és mozgat mindenkit. Öngyilkos lesz az, akiből ez a bizalom kihal… Az emberiségnek tehát az a konok közmeggyőződése, …hogy egyszer minden jól lesz… Az ateizmust nem lehet az élő, személyes Istenbe vetett hit mellé mint intelligens alternatívát odaállítani, sem azt a fajta hitet, mely valamiben hisz… Mert aki semmiben sem hisz, az a benne lévő ősbizalom ellen döntött. Lélekben öngyilkos – legfeljebb az öngyilkosság helyett a felületes megoldást választja: úgy tesz, mintha a »végső kérdés« nem is léteznék… Hinni az egy, személyes, örökkévaló Istenben, aki a mindenséget teremtette – a legemberibb, legintelligensebb és legegészségesebb döntés.” (Barsi B., Hitünk foglalata, 18-19.)
Hit nélkül élni lehetetlen. Szerencsére több az elméleti materialista, mint a gyakorlati. A következetesen végigvitt gyakorlati ateizmus ugyanis tényleg öngyilkosságba torkollhat. Az emberiség egy ki nem mondott, meg nem fogalmazódott hitre építi hétköznapi életét, már amikor reggel felkel az ágyából, ti., hogy „van értelme felkelni a mai napon.” Hiszi, hogy ma is felkel a nap, mint tegnap, hogy van értelme szeretni, hogy lesz valami értelme annak, hogy bemenjen az iskolába, különben be se menne stb. Sartre, gyakorlati ateista filozófusként egy tudatos öngyilkossággal fejezte be életét, „becsületes” módon levonva filozófiájának logikus végkövetkeztetését: ti., ha nincs minket szerető, személyes Isten, akkor nincs értelmes célja az életünknek, nincs értelme szeretni.
Farkas László atya
