A hamvazószerda a húsvét ünnepét megelőző negyven napos böjt kezdete. Bizonyára mindannyiunknak van egy-egy kellemes vagy kellemetlen emléke a „csak háromszor szabad enni és csupán egyszer jóllakni” szabályról, valamint a túladagolt hamukereszt tüsszentést kiváltó reakcióiról. De vajon miért kapunk ilyet a homlokunkra?
A negyedik századtól a nyilvános bűnbánatot tartó hívők a nagyböjt első napján mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában szobroztak a templom kapuja előtt a püspököt várva, aki aztán bevezette őket. Miután elmondták a bűnbánati zsoltárukat, a közösség vezetője megszórta őket hamuval, kirótta a penitenciát és kiutasította őket a templomból az ún. „ádámkapun” keresztül. Ez a szertartás az első emberpár Paradicsomból való kiűzetésére utalt. A kiutasítottaknak pedig egészen nagycsütörtökig tilos volt belépniük Isten házába, csak az ajtóig mehettek.
A hamuval való megszórás kezdetben kevés hívőt érintett, azonban a 10-11. századtól egyre szélesebb körben terjedt el. Az 1091-ben Beneventóban tartott zsinaton – az első keresztes hadjáratot is meghirdető – II. Orbán pápa hivatalosan is elrendelte a hamvazkodást a bűnbánat látható jeleként. Kezdetben a férfiak fejére szórtak hamut, a nőknek csak a homlokukra rajzoltak hamuból keresztet. Később ez utóbbi szertartás vált elfogadottá, s az előző év virágvasárnapi barkájából készült hamu homlokra rajzolása közben ma is hallhatjuk a következő, súlyos mondatot: „Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel.”
A hamu elsősorban az elporladt csontokra, vagyis a halálra figyelmeztet minket. Az ókortól kezdve egészen a 19. századig bezárólag azonban nem csupán a múlandóság jelképe volt, ugyanis a növények hamuját a szappanfőzők, cserzők, fehérítők, de még a festők is felhasználták. Sokaknak tehát a tisztaságot is szimbolizálta a szürke por.
A hamvazószerda (más nevein: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda vagy aszalószerda) eseménye a paraszti folklórra is nagy hatással volt. A néphit szerint aki „hamvazkodik”, annak nem fog fájni a feje. Azonban az ágyhoz kötött betegeknek sem kellett tartaniuk a főfájástól, ugyanis egy Magyarországon is elterjedt szokás szerint, ha a templomból hazatérők összedörzsölték a homlokukat beteg családtagjaikkal, az utóbbiakat is elkerülte a migrén.
A nagyböjtöt megelőző farsangi időszak a hatalmas evések ideje volt, az ételek pedig gyakran a kár háztól való távoltartására szolgáltak. A Szerémségben például már az első napon fánkot sütöttek, hogy ne vigye el a vihar a háztetőt. Másutt pedig az első fánkot eltették, megszárították, majd porrá törve a beteg állat eledelébe tették gyógyszerként. Mindenütt arra törekedtek, hogy az ételeket hamvazószerdáig mindenképpen elfogyasszák. A szlavóniai Kórógyon mondták hajdanán: „Inkább a has fakaggyon, mincsen az a kicsi étel megmaraggyon.”
A hamvazószerda utáni napot csonkacsütörtökként is nevezzük, mert ilyenkor el lehetett fogyasztani a farsangi ételek maradékát, hogy ne vesszen kárba. Ez azonban nem keverendő össze a torkos csütörtökkel, amely a mai, téves közhiedelemmel ellentétben nem a hamvazószerda utáni nap, hanem az előtte való (farsangvasárnap előtti) csütörtök, amelyet nagymamáink zabáló- vagy kövércsütörtök néven is ismerhetnek.
Kulcsár Ádám
