Azt hiszem, hogy mostanra a legelzárkózottabb emberek is félnek a magánytól és a bezártságtól. Úgy vágyunk egymás társaságára, mint éhező egy falat kenyérre. Mintha eltévedtünk volna az elmúlt évben. A biztos út kiszaladt a lábunk alól…
A találkozó délután kettőkor vette kezdetét. A technika nehezen éledt fel, annak ellenére, hogy rengetegen dolgoztak rajta, nekünk galgásoknak, azonban ez volt az első online találkozónk. Érthető volt, hogy gyakorlatlanok vagy türelmetlenek voltunk. Türelmetlenek és éhesek. A képernyőn megjelenő arcok alig várták a személyes találkozót, hogy végre beszélgethessenek, talán a tábor óta nem látott barátokkal. És amikor végre csatlakoztak, öröm és béke költözött mindenki vonásaiba: végre ismét galgás találkozón vagyunk!
A rövid régiófelelősi köszöntés után kiscsoportokra oszoltunk, ki-ki a saját korosztálya szerint. Külön chat-szobák nyíltak meg és kezdetét vehette a beszélgetés, a bánat és az öröm megosztása, a közös játék. Utána előadás, majd újabb kiscsoport, szentségimádás, kiscsoport, majd a zárómise. Egyszerűnek hangzik, de olyan volt mindez számunkra, abban a pár órában, mint újra EGYÜTT haladni a jó úton.
Jómagam minden évközi találkozón megfagyok. Nem vagyok az a fázós típus, de eltölteni egy egész napot a márciusi, vagy az októberi 10 fokban, minden alkalommal megvisel. A decemberi hőmérsékletről pedig ne is beszéljünk. Most, az otthon melegéből, a kényelmes kanapéról, azt kell, hogy mondjam, hiányzott a csontig hatoló hideg. Mert igen, ott tartunk, hogy egy egészen pici jót hajlandóak vagyunk megfizetni, bármekkora kellemetlenséggel. Ez a találkozó pedig mindenképpen a jó oldalon áll. Hiába nem lehettünk ott személyesen, hiába akadozott a technika, hiába ment el az internet, vagy recsegett az ének, a lényeg nem változott: együtt voltunk és Isten nevében voltunk együtt.
Nagy Zuzu
