Azt mondják, hogy kezdő fotós vagyok. Nem tudom elkapni a pillanatokat. Erre én azt mondom, hogy én élvezni szoktam a pillanatokat.
Az idei tábor talán még több előkészületet igényelt, mint eddig bármelyik. Igen, mindannyian tudjuk, hogy miért. Mégis voltak olyanok, akik nekifogtak és megszervezték. Időt, energiát nem sajnálva, éjt-nappallá téve azért fáradoztak, hogy a galgásoknak ebben az évben is jusson egy hét Mennyország. Öröm volt látni, hogy nem csak régiófelelőseink és kisebbtestvéreink gondolták úgy, hogy szükségünk van erre. Régi arcok tértek vissza, új személyek ismerhették meg közösségünket, akiktől így, az utolsó napon már barátainkként búcsúzhattunk. Egy hosszan tartó öleléssel, egy elmorzsolt könnycseppel, a játékosok erős, tiszteletteljes kézfogásával.
Krisztusnak az Eucharisztiában ránk hagyott önmagával ismerkedhettünk meg előadásainkban, kiscsoportban pedig eddig ki nem mondott gondolatainkat, tapasztalatainkat oszthattuk meg olyan emberekkel, akikben feltétel nélkül megbíztunk, annak ellenére, hogy öt nappal ezelőtt találkoztunk velük először vagy már nagyon régóta nem.
Furcsa dolog ez a kegyelem, az Istenre való teljes ráhagyatkozás, olyan dolgokra vesz rá minket, amikről nem gondoltuk, hogy vala megtesszük. Azoknak bátorsága, kik ismeretlenként, valaki tanácsára érkeztek, azok, kitartása, kik már évek óta visszajárnak VALAMI miatt.
Valahol az Istennek is tetszhet a munkásságunk, mert én nem emlékszem még egy ilyen szeles galgás táborra. Most mégis úgy járt át az épületben a nyitott ablakon a levegő, mintha maga is tudná, hogy szükségünk van rá.
Így az utolsó nap után már biztosan állíthatom: a mente, és a galga is sziklára épült! Sem vihar, sem világjárvány nem állhat az útjába!
Lehet, hogy kezdő fotós vagyok, de én vállalom. Szeretem megélni a kegyelem áradását. Minden igyekezetem felesleges lenne, ha meg akarnám ezt egy képben örökíteni. Ezt átélni kell, megélni és vállalni, hogy a pillanat elszállt. Lesz másik pillanat! Mindig van!
Nagy Zuzu
