Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol az emberi érzések
éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más,
így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed.
Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett.
Ő megkérdezte:
– Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
– Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval
közeledett:
– Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
– Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! – válaszolt a Büszkeség, – Itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
– Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
– Oh, Szeretet ! – mondta a Bánat.
– Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
– Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt.
Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.
Amikor földet értek, az öreg elment.
A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
– Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
– Az IDŐ volt – mondta a Tudás.
– Az IDŐ? – kérdezte a Szeretet. – Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
– Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a…
SZERETET!
