Csak egy hétig voltunk náluk, de ők úgy fogadtak, mintha mindig is ismertek volna. A vendégszeretetük határtalan volt. Bármilyen kívánságunkat teljesítették, ugrottak, amikor kértük őket… Ilyenek voltak a lengyelek.
Sokszor éreztük azt, hogy már nem bírjuk el a kedvességüket, képtelennek éreztük eléggé megköszönni azt, amit értünk tettek. Nem volt közös nyelv, amivel kommunikálni tudtunk volna, mégis mindig megértettük egymást.
Ha kellett hajnalig vártak ránk, és már korán reggel hozták a reggelit. Mindig mosolyogtak, és csak akkor láttuk rajtuk a fáradtságot, amikor azt hitték, elbújhattak előlünk. Kihívás volt ez az egy hét, mind számunkra, mind az ő számukra. Mégis, hősiesen állták a sarat, amitől mi csak még hálásabbak lehettünk.
Kevésnek éreztük, mikor az utolsó nap, elég hamisan, ráadásul teljesen összevissza elénekeltük nekik az ároni áldást. Nem értettek belőle egy kukkot sem, még csak szép sem volt. Mégis, a házigazdánk könnyekben tört ki.
Sírt valamin, amit nem értett, mert valahol mégis megértette.
Nem éreztük elégnek, az Úr azonban azzá tette.
Nem kellett hatalmas dolgot tennünk, Isten mégis hatalmassá tette.
Innen köszönöm meg újra, és újra, azt, amit értünk tettek.
Áldja meg őket az Isten, és őrizze meg őket!
Nagy Zuzu
