Életem második összrégiós találkozója volt az idei, amelyen alapvetően két ok miatt vettem részt. Az egyik az, hogy lehetőségeimhez képest segítsek annak minél gördülékenyebb megszervezésében. De még ez is jócskán eltörpül a második okhoz képest, ami maga a téma volt. Ez, vagyis a hivatás egész eddigi életem során érzésem szerint most húsba vágóbb, mint valaha. A „házasság vagy papi hivatás”?, illetve a „baj-e, ha nem a végzettségemnek megfelelő munkával foglalkozom?”, illetve férfiakkal kapcsolatos egyik (általam vélt) társadalmi elvárás is egyre elviselhetetlenebb nyomással nehezedett a vállaimra. Abban a hitben éltem ugyanis (egészen találkozóig), hogy a hölgyek körében alapvető elvárás az, hogy a család számára legfontosabb egzisztencia, vagyis az otthon megteremtése alapvetően a férfi feladata. És kételkedtem abban, hogy valaha is képes leszek megfelelni ennek az elvárásnak.
De hittem abban, hogy a fenti kérdésekben talán kapok egy-két hasznos szempontot. Valamit, ami segít valahogy túlélni ezeket a nehézségeket. A szívem legmélyén azonban (a megvalósulás reménye nélkül) ennél sokkal többre vágytam. Valódi szabadulást kértem az Úrtól ezen lelki terhektől. És az utóbbi hetekben éppen a Piarista Gimnáziumhoz tartozó templom épületén belül, az Örökimádás kápolnájában is többször megfordultam. Itt csendesedtem el, hogy egyetlen hangos szó nélkül, némán „kibeszéljem” magamból azt, ami akadályoz engem, hogy boldog ember lehessek, aki olyan férfinak érezheti magát, akinek nem kell különböző társadalmi elvárások korlátai közé szorítva „produkálnia” ahhoz, hogy elég jó legyen mások szemében. És akit nem fenyeget az a veszély, hogy ezen elvárások súlya előbb-utóbb (talán már néhány év alatt) felőrli az erejét, az egészségét és a lelkét is.
Az első csoda akkor történt velem, amikor megértettem a „flow” azaz magyarra fordítva az „áramlás” szó igazi jelentőségét. Vagyis azt, hogy a hivatásválasztás során csakis az tesz boldoggá, ha élvezzük azt, amit csinálunk és ez az élvezet a hivatással járó szépségek, nehézségek és állapotbeli kötelezettségekkel kikövezett úton sodor magával minket. Ez az áramlás elsodorta a hivatásválasztással kapcsolatos minden aggodalmam. De még ott volt a második mumus, az egzisztenciateremtés kérdése is. Az egyetlen ésszerű lépés az volt, hogy erről megkérdezzem az egyik fiatal női résztvevőt, hogy ő hogy látja ezt? Amikor aztán a válaszában kifejtette, hogy ő és a hölgymunkatársai az otthonteremtés küzdelmében a férj-feleség közti munkamegosztás hívei, akkor megtörtént a második csoda is. Ami leterítette ezt a mumust is. A találkozó utáni héten a korábbi könyörgéseim helyszínén adtam hálát az Úrnak és kértem további segítségét és kegyelmét.
Ez a két csoda nem pusztán a túlélést jelenti nekem. Hanem akkora kegyelmet, aminek hatása elsöprő, életem során történelmi és egyben megrendítő erejű. A megoldást, ami valójában közelebb volt hozzám, mint hittem. Ott volt az orrom előtt. Az Örökimádás kápolnájához egészen közel, a Piarista Gimnáziumban. Ez az elsöprő és megrendítő erejű kegyelem akkora súllyal bír, amit most még csak alig tudok felfogni. Csak egy valamiben vagyok biztos: ennek hatása életem végéig, azaz jó eséllyel hosszú évtizedekig tartó áldásos és rendkívül nagy hatású következményekkel fog járni.
Petneházy András
Az összrégiós találkozó fényképei a mente.hu Facebook oldalán elérhetőek
