2020. április 8. (szerda)
Mente Misszió

“Régebben az utcán focizgattunk…”

Őszintén szembe kellene néznünk azzal, hogy az a falu, ahol nincsen keresztény közösség a fiatalok számára, ifjúsági szempontból missziós területnek számít, attól függetlenül, hány egykori hittanos él ott. Az Evangélium ugyanis, ha szívünkig elér, természete szerint közösséget hoz létre. De vajon elért-e odáig? Ha igen, akkor miért nem jönnek hozzánk a fiatalok? Nekünk kell elmenni újra és újra hozzájuk az Örömhírrel. Új, missziós szemléletre volna szükség az ifjúságpasztorációban – mondja Farkas László a Váci Egyházmegye ifjúsági lelkésze. 

A Váci Egyházmegyében kiemelt fontosságot kapott az ifjúság pasztoráció. Miért tartották ezt indokoltnak?

Végiglátogattam az egyházmegye plébániáit, s ez alapján mondhatom, hogy az általános iskolás kor után településeink 74%-án nincs rendszeres ifjúsági hittan vagy közösségi alkalom fiatalok számára. Rosta Gergely szociológus 2008-as ifjúságkutatási statisztikája szerint a 14-29 éves korosztály mindössze 1%-ának van igénye arra, hogy a vasárnapi misén kívül rendszeres közösségi alkalomra járjon és részt vegyen az egyház életében. Azóta ez az arány tovább romlott.

Mi lehet az oka annak, hogy így eltűnnek a fiatalok a közösségi életből?

Egyik oka a média. A fiatalok teljesen máshogy szocializálódnak. Régen a család, az iskola és az egyház volt a szocializáció fő színtere. Ma a média már a családdal is vetekszik, nemhogy az egyházzal. Az egyház teljesen háttérbe szorult, nem kapott teret a magyar társadalomban. A média nem keresztény értékrendet közvetít. Nem abba az irányba hat, hogy a fiatalok közösséget keressenek, hanem sokkal inkább az individualizáció felé. A fiatal a gépe előtt ül, inkább virtuális kapcsolatai vannak, mint valóságosak, fél, szorong. Lételeme a szorongás, nem mer elmenni egy találkozóra vagy egy közösségbe, csak védett terekben tud mozogni. Legfeljebb van egy barátnője vagy barátja, de mással nem tud együtt szinte kimozdulni sem. Régebben az utca is közösségi tér volt. Jöttek a biciklivel és találkoztak fiúk-lányok, az utcán focizgattunk. Mára ez megszűnt. Nincsenek közösségi terek az interneten kívül. Sokan talán egyszerűen csak azért nem keresik a közösséget, mert elszoktak tőle, s már nem tudják, hogyan fogjanak hozzá. Mások azért nem látnak fantáziát benne, mert soha nem tapasztalták meg, ezért elképzelni sem tudják, hogy mit adhatna hozzá az életükhöz.

Sokan generációs különbségekkel magyarázzák a helyzetet.

Igen, a másik ok a generációk közötti jelentős különbség. Nem beszéljük a mai fiatalok nyelvét, és nem az ő nyelvükön szólítjuk meg őket. Nem teszünk megfelelő erőfeszítést, hogy kapcsolatot teremtsünk velük. Várjuk, hogy jöjjenek, és szidjuk őket, mert nem járnak templomba. Vajon nyújtunk-e nekik közösségi lehetőséget gyerekkoruktól fogva? Ifjúkorban már elkéstünk. Régen benne volt a kultúránkban a templomba járás, szégyen volt, ha nem bérmálkoztál. A nagymamák nyomást gyakoroltak a szülőkre, és legalább muszájból ott voltak a fiatalok. Így volt esélyünk, hogy megfogjuk őket. Mára ez megszűnt, már nincs muszáj. Őszintén szembe kellene néznünk azzal, hogy az a falu, ahol nincsen keresztény közösség a fiatalok számára, ifjúsági szempontból teljességgel missziós területnek számít, attól függetlenül, hány egykori hittanos él ott. Az Evangélium ugyanis, ha szívünkig elér, természete szerint közösséget hoz létre. De vajon elért-e odáig? Ha igen, akkor miért nem jönnek hozzánk a fiatalok? Nekünk kell menni ismételten hozzájuk az Örömhírrel. Új, missziós szemléletre volna szükség az egyházban, az ifjúságpasztorációban pedig kifejezetten.

Látja ebben a nehéz helyzetben a remény jeleit?

Isten a kövekből is tud magának fiakat és leányokat támasztani (Mt 3,17). A meghívásunk mindenki számára szól. Regionális ifjúsági közösségeinkben például nyitottak vagyunk, hiszen maga a Szentírás mutat nekünk példát: míg a vallásos jeruzsálemiek nem mennek el Jézushoz, a pogány bölcsek a hosszú útra is vállalkoznak, hogy keressék az igazságot. Mi is megéljük: időnként olyanok jönnek el közénk, akikről nem gondolnánk. Vágyódnak valamire: szeretetre, barátokra. Köreinkben megtalálják a barátságot, a szeretetet, a szerelmet és utána meglelik az Istent is közöttünk. De ehhez alapvető nyitottság kell, mindkét részről. Nyilván ők még nem tudnak mit kezdeni az Eucharisztiával, ami a közösség identitásához, lelkiségéhez tartozik, de keresik az Isten országát, s fokozatosan beavatást nyernek hitünk misztériumaiba.

Annak ellenére ez a helyzet, hogy a rendszerváltás szabadságot adott a hittanoktatás alakításában?

Hiába jár valaki hittanra, ha az evangélium csak a fejében marad, életidegen elméletként. Csak az adja Jézusnak az életét, csak az lesz közösségi ember, akit megérint az evangélium. Jézusnak nincsenek magántanítványai, a tanítvány igényli, hogy találkozzon a testvéreivel. Igényli azt is, hogy továbbadja az örömhírt másoknak. Aki ezt nem igényli, nem jön el a közösségbe, de később templomba sem fog járni, mert az számára értelmezhetetlen valóság, unalmas dolog, mert még nem nyílt meg az értelme a szentmise lényegére.

Az iskolai hittan úgy kezeli a gyerekeket, mintha ők már eljutottak volna a hithez, és katekézist ad nekik a hittanórán, holott a gyerekeknek még nem személyes terük az egyház. Ők még nem járnak közösségbe, nincsenek barátaik az egyházban. Először nem ismeretek sokaságára volna szükségük, s nem arra, hogy egyháztörténelmet tanuljanak.

A szemléletváltás szükségességéről beszélt.

Keressük, hogyan lehet a katekumenális szemléletet megvalósítani. Kinek-kinek azt kell adni, amire szüksége van. Aki még csak személyességre, barátkozásra vágyik, annak azt adjuk. Ez a preevangelizáció. Én is tanulom, hogy mennyit adjak az információból, mennyit tud a másik megemészteni. Ha megéli a találkozást Jézussal, izgalmassá válik számára a hittan is. Az iskolákban az órarendbe iktatott hittanoktatás bevezetésével esélyt kapunk, hogy védettebb keretek között találkozzunk a gyerekekkel, hogy szóljunk hozzájuk. Most szinte minden helyen a hatodik vagy hetedik órába szorult ki a hittan. Tavasszal már lasszóval kell összefogni a gyerekeket, akiknek nincsen kedvük bejönni a hittanra, mert az osztálytársaik már az udvaron fociznak. Őszintén megmondom, ha gyerekkoromban a kettő között választhattam volna, akkor könnyen én is a foci mellett döntöttem volna. Mivel azonban bennünket kötelességtudatra és tekintélytiszteletre neveltek, kötelességből bementem az órára. Utólag látom, hogy nagy hibát követtem volna el, ha kedvem szerint cselekszem, mert életem legmélyebb, személyiségemet legépítőbben meghatározó tapasztalatai mind a hitemhez fűződnek. A mostani gyerekeket már nem a tekintélytiszteletre nevelik, tisztelet a kivételnek. Az említett nagy lehetőség mellett félő azonban, hogy az órarendi keretek nem adnak módot differenciálni. Fennáll a veszélye, hogy még távolabb kerülünk a lényegtől. Ezért alaposabban át kell gondolnunk, hogyan vihetjük be a katekumenális szemlélet elemeit az iskolai hittanba, s az hogyan irányulhat jobban a plébániai eucharisztikus közösségre, s hogyan bontakozhat ki abban, mint természetes közegében.

Hogyan működik a preevangelizáció?

Plébániai és régiós szinten is mindig újra kell gondolnunk, milyen módon tudunk gyümölcsözőbben evangelizálni. Holott ott sokkal könnyebb dolgunk van, mert aki eljön egy regionális ifjúsági találkozóra, az szabadon szánja erre az idejét. Legfeljebb elmegy arról a programról, ami neki nem annyira tetszik, mert még nehezen fogható számára egy hosszú imádság. Mégis ennél valami jobb megoldást kellene találnunk. Az iskola problémásabb, mert kötelező ott ülni és ez nagyobb belső ellenállást tud kiváltani olyan hittartalmak iránt, melyeknek a személyes hitben még nincs meg az alapja. Az ősegyház még komolyan vette Jézus szavát: „Ne dobjátok kincseiteket a sertések elé”. A titokfegyelmet (disciplina arcani) szigorúan őrizték és a szent dolgokról, hitük lényegi kérdéseiről csak azoknak beszéltek, akik őszinte nyitottságot mutattak a hitre. Meglátásom szerint a preevangelizációban meg kell próbálnunk tapasztalhatóvá tenni Isten szeretetét. Miután az életünkkel megmutattuk, ki számunkra Jézus, miután átélik, hogy a keresztény közösségben jelen van az Isten, és ha zöld lámpát kapunk, akkor beszélhetünk Jézusról. Ezután kezdődhet csak az evangelizáció szakasza. Erre az iskolai egyszemélyes oktatói helyzet teljesen alkalmatlan. Egy személyben ugyanis nem tudom megmutatni Istent, Aki Szentháromság, Aki Szeretet. Tulajdonképpen csak a krisztusi közösség, a köztünk lévő Szeretet képes evangelizálni.

A közösségépítés azonban még az egyházi iskolákban is háttérbe szorul.

Ez a másik probléma. A szervezetiség be is korlátoz és az ember könnyen szem elől tévesztheti a lényeget: Krisztus azért élt, hogy meghirdesse és megvalósítsa az Isten országát. A régiós ifjúsági munkában és a plébániai közegben, ahol nem kötelezően vannak együtt az emberek, sokkal nagyobb szabadsággal lehet modelleket kidolgozni. Amíg a gyerek egyházi iskolába jár, nemegyszer teljesen elveszíti a kapcsolatot plébániai közösségével, ahová életszerűen tartozna. Az egyházjog szerint az elsőáldozás és bérmálás helye a plébánia, s nem az iskola, de sajnos ez még mindig nem mindenhol valósul meg. Sok fiatal legalább négy évig, szinte elvágva az otthoni plébániai közösségével a szálakat, az egyházi iskolához kötődik, de amikor befejezi a középiskolát, hirtelen sehová sem tartozik igazán. Az iskolában létrehozhatok imaközösséget, bibliakört, de az iskola nem vállalkozhat arra, ami a plébánia hivatása, hogy akár élethosszig közösséget nyújtson. A Jóisten áldja meg azokat, akik ezt csinálják, főleg, ha az iskolai évek során megszületett közösséget megpróbálják folytatni az iskola befejezése után is. Látunk szép példákat, de ez mégis nagyon sebezhető. Gyakran az ország különböző részeiről kell összejönni hozzá. Bármennyire mobilisak lettünk is, egyre szegényebbek a családok, egyre kevésbé engedhetik meg, hogy nagy távolságokra utazzanak, s így egyre ritkulnak az alkalmak. A területiség elve nem elhanyagolható, mi továbbra is hiszünk a régiókban és a plébániákban. A szomszéd faluba át tud menni rendszeresen az ember, de a szomszéd egyházmegyébe már kevésbé. Közösségbe hosszú távon ott lehet tartozni, ahol lakik az ember. Ezért fontos lenne azt is tudatosítani, ugye jársz otthon is a közösségbe, ugye elmész otthon is misére? Az iskolának folyamatosan kommunikálnia kellene a plébániával. Nem is szólva azokról, akiket úgy vesznek fel az egyházi iskolába, hogy nincsen keresztény előéletük. Őróluk is gondoskodni kell: Hol fog ő katekumen csoportba járni? Erre nincs felkészülve az egyház, sajnos a plébániák sem.

Látva az okokat, felmérve a nehéz helyzetet, milyen lépéseket tesznek a javítás érdekében?

Elkezdtünk hangsúlyozottan figyelni a gyerekek korosztályára. Úgy tekintünk rájuk, mint a jövőbeli fiatalokra. A hozzánk tartozó plébániákon már gyerekkortól megpróbáljuk őket bekapcsolni vagy ún. gyerek-közibe, vagy a ministránsok csapatába. Térségünk szintjén szervezünk nekik is találkozót, tábort és foci kupát a Tápió menti régióban, ami nagy múltja miatt modell lehet a többi régió számára. Ez azért is gazdagítja az ifjúsági életet, mert jó gyakorló terepet jelent a fiatal kisebb testvéreknek. Egy középiskolás csoportvezetőre nem bízhatok rá tizenhat éveseket, mert nem fogják őt elfogadni, de rábízhatok tíz-tizenkét éveseket. A gyerekekkel való foglalkozás nagyon fejleszti őket. Az elmúlt két gyerektábor értéke amellett, hogy eljött százötven gyerek, az volt, hogy 30-40 középiskolás ifjúsági munkatárs, úgynevezett kisebb testvér nevelődött ki őket szolgálva, értük felelősséget vállalva. De nagyobb léptékű megoldásokban is gondolkodunk. Már elkezdődött az egyházmegye Emberhalász Ifjúsági Missziója, amelynek lényege, hogy régiónként legyen egy ifjúsági közösségszervező, aki elmegy 5-8, akár 10 településre is, ahol a plébános és a helyi katekéta igényli a segítségét krisztusi ifjúsági közösség létrehozásában. Februárban pedig indul az Ifjúsági Közösségszervező- és Vezetőképzőnk, a „Kovászoló”. Ez egy olyan két éves képzés, melynek végeztével olyan önkénteseket szeretnénk látni, akik hazatérve gyerek- vagy ifjúsági csoportokat hoznak létre saját plébániájukon vagy térségükben.

A Hajszoló mintájára?

Igen, valami hasonlóban gondolkodunk, de a „Kovászoló” mégis más jellegű. A Hajszoló adja a képzési vázát, de több, az egyházmegyénkben karakteres lelkiség vezéregyénisége együtt formálja ki az arculatát. A megváltozott társadalmi igényre szeretnénk felelni. Szeretnénk, ha a magyar életnek minden értelemben kovászai lennének azok, akik majd a már vázolt katekumenális szemléletben tevékenykednek. Bizonyos értelemben evangelizátorok, apostolok szerepét töltik be, akiknek képessé kell válniuk arra is, hogy a kortársaikkal való online kapcsolatból offline, majd krisztusi kapcsolatokat építsenek ki. A képzés februárban indul, reménykeltő már maga a jelentkezők száma is: örömmel mondhatom, 69 embert vettünk fel!

 

A Laci atyával készült korábbi interjút az egyházmegyei ifimunkáról itt olvashatod.

 

magyarkurir.hu