Mi az én hivatásom? Mit vár el tőlem Isten? Mit jelent, hogy Isten képmására lettem teremtve? Honnan tudom, mire kell igent, és mire kell nemet mondanom keresztényként? 

Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ az idei Galgás őszi találkozón, október 17-én, Fóton.

Egy gyönyörű szombat reggel volt. A nap ablakomon besütő, ébredésemet megkönnyíteni igyekvő, aranyszínű fénye szinte szikrázott a párkányomon. A levelek a kertben már félig lehullottak. Kimentem, hogy kicsit magamba szívjam a friss őszi levegőt, amely rég várt vándorként hozta meg az érkező évszak örömhírét. Felnéztem az égre, és felhőket láttam, amint a távolban habzó hullámokra hasonlítva fodrozzák be a még rózsaszínes égbolt egy részét. Már ekkor tudtam, hogy ez egy nagyon jó nap lesz. Ittam egy pohár vizet, összekészülődtem, és megvártam, hogy a barátaim megérkezzenek a ház elé, hogy közösen induljunk el a találkozó helyszínére.

A mostani találkozó nekem, KT-ként azért volt különösen jó élmény, mert kivételesen alig vállaltam valamilyen feladatot. Így kikapcsolódásként tudtam megélni az egész programot, és ez nagyon feltöltött. Úgy éreztem, hogy szükségem van már egy ilyen, pihentetőbb alkalomra. Felszabadultabb voltam, így a résztvevőkhöz is kicsit jobban tudtam kapcsolódni. Talán pont ez volt az egésznek az értelme. Jó volt látni őket, a sok új embert is, és lelkesen részt venni a programokon.

A rég bevált elemekhez hasonlóan a szokásos csoportbeszélgetések sem maradtak el. Közösen dolgoztuk fel a nap témáját: Isten képére embernek lenni. A mi beszélgetésünket Kristóf és Bence vezette. Szerintem az a zseniális ezekben a beszélgetésekben, hogy akármennyire is úgy tűnik az elején, mintha nem vezetnének sehova, a végére mindig összeáll egy olyan kép, amely rengeteg, mindenki számára tanulságos és értékes gondolatot hordoz.

Ezután a templomban folytattuk a napot szentmisével, majd szentségimádással. Számomra ez azért is volt különösen felemelő élmény, mert a fóti Szeplőtelen Fogantatás-templom teljesen elvarázsolt monumentális, neoromán építészeti stílusával. A találkozó végén pedig egy kellemes teaházban volt lehetőségünk még egy kicsit együtt lenni, beszélgetni és kapcsolódni egymáshoz.

Lehet, hogy még nem látom tisztán, mi a hivatásom. Lehet, hogy ez sosem fog megfogalmazódni szavakban vagy gondolatokban, és talán más sem fogja kimondani helyettem, növelve ezzel a bizonyosságomat abban, hogy a helyemen vagyok, és megtaláltam, mit kell tennem.

Mert ezt keresni lehet, de megtalálni aligha.

De talán pont ez a lényeg: hogy mindig keressük.

Mert ha keressük, akkor a szándék, az odaadás és az odafigyelés már megvan. Ezáltal pedig egy kicsit mindig közelebb kerülünk a megfejtéshez. Lépésenként.

Mert az igazi kérdés talán nem is az, hogy mi az én hivatásom, hanem inkább az, hogy mi az én hivatásom az adott pillanatban. Mit kell tennem a jelenben?

Az enyém aznap talán csak ennyi volt: hogy legyek ott.

Mert az Úr ezen keresztül akart valamihez közelebb vinni.

Jó érzés volt ennek eleget tenni.

Egy iszonyatosan jó nap volt.

2026.10.26.