Mit keresett egy (leendő) német-római császár a középkorban a januári fagy kellős közepén egy tetvektől hemzsegő szőrcsuhában, mezítláb, a hóban, egy kis itáliai vár kapuja előtt három napon át? Megbocsátást. Mit kapott? Hatalmat.
Bizonyára sokan emlékszünk rá gimnáziumi éveink zsenge korszakából, vagy legalábbis halványan dereng az álmos töri órák egyik olyan momentuma, amikor az invesztitúraharcok egyik legmeghökkentőbb fejezetét próbálta fejünkbe verni a tanár, mégpedig IV. Henrik Canossa-járását.
A bencés szerzetes Hildebrand, azaz VII. Gergely 1073-as trónra lépésével nyíltan kitört az invesztitúraharc, a császár és a pápa küzdelme a hatalmi fölényért, vagyis a püspökök kinevezésének és beiktatásának jogáért. Gergely meghirdetett elvei a pápát a világi hatalmasságok fölé emelték, így bármikor elmozdíthatta akár a Német-római Császárság élén álló államférfit is, de akár fel is oldhatta a császári alattvalókat hűségesküjük alól. A pápa ezzel tulajdonképpen kihúzta a talajt a mindenkori császár alól, akinek hatalma az általa kinevezett püspökökön is nyugodott.
A 26 éves IV. Henrik (aki ekkor hivatalosan még csupán német király volt, és 1084-ben kapta meg a német-római császári címet) érthető módon nem lelkesedett azért a kinyilatkoztatásért, amely őt a pápa hadvezérévé degradálta, ezért 1076 januárjában Wormsben megfosztotta hatalmától Gergelyt, aki válaszul a böjti zsinaton kiátkozta ellenfelét. Az összezörrenésből a király jött ki rosszabbul, mivel a neki tett hűségeskük ezt követően annyit értek, mint lavinában a hólapát.
Miután néhány hónap elteltével megingott a hatalma, központosító törekvései a kútba estek, s ellenkirályt készültek ellene választani, rávette magát, hogy elmenjen a pápához, hogy a bocsánatát kérje. A Rajna menti Speyerből díszes kíséretével tehát délnek vette az irányt, majd az Alpok francia-olasz határ közelében fekvő, 2081 méter magas, a középkori zarándokok által gyakran használt Mont Cenis-hágójának átlépése után Henrik átöltözött, hogy a vezeklés valódi látszatát keltse. A szerzetesek szokásos viseletét, a szőrcsuhát öltötte magára, s állítólag mezítláb járt. A források szerint a kíséretének tagjai is levették lábbelijüket. Ilyen körülmények között tette meg a még több mint 240 kilométert, s érkezett el a pápa akkori tartózkodási helyéhez, Matilda itáliai nemesasszony kastélyához, a toszkánai Canossa várához 1077. január 25-én. Gergely megtagadta a belépést, így a király három nap és három éjjel, szőrcsuhában, mezítláb, a fagyos földön, hóvihar közepette várt, toporgott és böjtölt.
Míg szegény Henrik a bebocsátásra vár, nézzük meg a túra extrém helyzetét: kisebb dolog miatt is fáztak már meg emberek, gondoljunk csak a szerencsétlen Williams Henry Harrisonra. Az amerikai elnök minden idők leghosszabb, 1 óra 45 percen át tartó beiktatási beszédét tartotta meg 1841 márciusának egyik csípős, hideg délutánján. Az egykori ohiói szenátor a ceremónián fedetlen fővel állt a szakadó hóesésben, így a nem túl előrelátó politikus megfázott és tüdőgyulladást kapott, s az orvosok minden erőfeszítése ellenére (akik még ricinusolajat és ópiumot is bevetettek) egy hónap múlva elhunyt.
Na, de térjünk is vissza Henrikre, s lépjünk túl bivalyerős vasszervezetén, mivel kitartása és türelme, ha nem is rózsát, de kapunyitást ért. Január 28-án a várkapuk feltárultak, s a pápa elé járulhatott, ahol a kortárs beszámolók szerint térdre vetette magát, és bocsánatért könyörgött. Gergely pedig felmentette, és visszafogadta őt az egyházba.
Mondani sem kell, hogy viszonyuk nem folytatódott békésen: a pápa ismét kiátkozta a hatalmáért a német fejedelmekkel háborúzó Henriket, míg a király ismét „elzarándokolt” Gergelyhez, ám ezúttal Rómába, s szőrcsuha helyett vaspáncélt viselt.
Kulcsár Ádám
