PureLife

Az udvariasságról

végleges2„Az udvariasság valójában oly öltözék, mely minden emberre ráillik. Áldott az, ki ezáltal feldíszíti templomát, és jaj annak, aki megfosztja magát ettől a nagy áldástól.”
(Ismeretlen szerző)

Tulajdonképpen miféle öltözék is az udvariasság? Egy belénk nevelt társadalmi viselkedési norma, melyet kötelezően felöltünk, hogy a környezetünkben élők elfogadjanak? Valami távolba vesző, ósdi elvárás, melynek legfeljebb évtizedekkel, századokkal ezelőtt volt jelentősége?

Nos, a XXI. század második évtizedében sokunkban merülhetnek fel hasonló kérdések, hogy voltaképpen mi az udvariasság jelensége és miért ivódott be ilyen erősen nem csupán a nyugati világ, de az egész emberiség viselkedési kultúrájába.

Bár koronként, kultúrkörönként, vallásonként és generációnként más szabályok érvényesülnek, másként nyilvánul meg az udvariasság, gyökerük mégis mindenütt ugyanaz: a másik ember iránt tanúsított tisztelet. A tisztelet, melyet nem pusztán azért nyilvánítunk ki, mert valaki idős, nő, esetleg a főnökünk, hanem egész egyszerűen azért, mert ember. Márpedig minden ember kortól, nemtől, társadalmi és anyagi helyzettől függetlenül kivétel nélkül, egyformán méltó a megbecsülésre, s mint ilyen – bármily különösen hangzik is –, a miniszterelnöktől a hajléktalanig egyenlő mértékben jogosult az udvarias bánásmódra. Az udvariasság végtére is nem más, mint a szeretet egyik megnyilvánulási formája, s ez a tudat talán segít megóvni minket attól, hogy pangó gesztusokká degradáljunk egy olyan jelenséget, melynek helyes használata révén az emberi kapcsolatok minősége válhat jobbá. Ha az előzékenység mozgatórugója a szeretet, hirtelen feledésbe merül az „én”, s helyébe költözik a „te”, egy olyan megtapasztalás, mely sokkal nagyobb örömöt gerjeszt, mint saját boldogságvágyunk kielégítése. Paradox módon olyankor válik saját örömünk maradéktalanná, mikor önmagunk számára megszűnünk fontosnak lenni, s a másik ember, a „te” kerül előtérbe. Századunk egyre inkább feláldozza ezt a fajta gondolkodásmódot az „én-kultusz” oltárán, melynek eredményeképpen az udvariasság egy olyasfajta viselkedési normává üresedik, melyet nem azért követünk, hogy a másik ember személyét helyezzük középpontba, hanem hogy elkerüljük a társadalom és a közösség felháborodását, elutasítását.

Az emberi természet alapvető tulajdonsága, hogy szeret szeretni és szeretve lenni, s talán ha nem is tudatosan, de az évezredek során ennek megnyilvánulásaként alakult ki az egymással való tiszteletteljes bánásmód. Egymás megbecsülése nélkül nem alakul ki szeretet, szeretet nélkül nem lehet egymás mellett létezni, a kapcsolatok meghalnak, s a létünk puszta vegetálássá alacsonyodik.

Az udvariasság sokszor csupán egy-egy apró gesztusban nyilvánul meg, de ezen gesztusok olyan építőkövekké válhatnak, melyek hidat képeznek két ember között, s minél több a kő, annál erősebb lesz a híd. De honnan is tanulhatjuk meg a hidak felépítését? Az udvariasság alapvetően – ahogy szinonimája, a jólneveltség is utal rá – nevelés kérdése. Legegyszerűbben jó példamutatással tudjuk a gyermek lelkében elhinteni a helyes viselkedés megvait, ám kulcsfontosságú, hogy a lényeget, a célt, a miértet is megértessük vele: nem a normák bebiflázásában rejlik az udvarias viselkedés titka, hanem annak feltérképezésében, mi az, amit a másik ember szívesen fogad, amivel örömet okozhatunk, amit a szeretet, a figyelem jelének vesz; az udvariasság egész egyszerűen az ehhez történő alkalmazkodás. Ez, mivel mindnyájan különbözőnek születtünk, különböző kultúrával, háttérrel és elvárásokkal, szinte lehetetlen feladatnak bizonyul, ezért szolgálnak segítségként a normák, melyek betartása azonban szigorúan mankónak minősül, nem pedig célnak.

Díszítsük hát fel magunkat a szeretet ezen köntösével, és minden pillanatban, mikor utunk egy másik ember útját keresztezi, váljunk áldássá az életében; a kedvesség nem kerül semmibe, viszont mécsessé lehet, amely ha egészen picikét világít is, de kitörölhetetlen nyoma marad.

Gacs Flóra