A szerda délelőtti, püspök atyánk által tartott katekézis és aranymisét követően néhány fiatallal igazán emlékezetes délutánt töltöttünk együtt. A minket ért „véletlenek” sorozatát szeretném veletek is megosztani:
Véletlen 1: Nagy nyüzsgés volt a váci egyházmegyések körében. Még ebéd előtt szerettük volna felköszönteni Püspök atyát az IVT-re készített flashmobunkkal is (mivel a csotkit már a szentmise keretében átadtuk). A táncot követően hét fős társaságunk nagy sietségbe kezdett: gyorsan elvettük az ebédünket, majd futásnak iramodtunk: 20 percünk volt, hogy megtegyük a 40 perces utat, ami a vasúthoz vezetett. Mint ahogy a héten többször is kiderült a váciak nem ismernek lehetetlent, így ennek is nekifutottunk- szószerint. Sajnos a közel negyven fokos hőségben nem haladtunk olyan jól, mint gondoltuk, ezért új ötletünk támadt: megpróbáltunk stoppal lejutni az állomásra. Bár elég valószínűtlennek tűnt, hogy két-három autó is megáll nekünk néhány percen belül, de „véletlenül” így történt: három autó egymás után felajánlotta, hogy levisz minket, így időben kiértünk az állomásra.
Véletlen 2: Ahogy a mesékben a királyfiknak, nekünk sem ért véget a megpróbáltatásaink sorozata. Az állomásnál, mint mindig, ismét nagy tömeg várta, hogy felférjen a krakkói különvonatra. A csapatunk felét felengedték a vonatra, hármunk pedig az állomáson várakozott a tömegben. A kerítések bezárását látva már kezdtünk lemondani a krakkói utunkról, amikor az önkéntesek intettek, hogy hárman még elmehetünk a vonattal. Itt már kezdett gyanús lenni, hogy nem csupán a szerencse játszik közre a napunk alakulásában.
Véletlen 3: Tipikus turistaként bevettük a várost: megnéztük a templomokat, a főteret, vásároltunk tipikus ajándékokat (krakkós póló, krakkós sárkány, krakkós hűtőmágnes, krakkós toll…), majd elszántan elindultunk a Wawel irányába, amit azonban nem tudtuk megközelíteni a kordonoktól. Kíváncsian kérdeztük miért vannak itt kordonok, mondták a pápa érkezését várják. A Visztula partján álló sátorban egy mini-csodák palotájába mentünk be, ahol kísérleteztünk, virtuális szemüvegben mászkáltunk, fotózkodtunk. Ebben a fárasztó délutánban megéheztünk. Szomorúan konstatáltuk, hogy a nagy sietségben elfelejtettük felvenni a vacsoránkat. Mikor jött volna a következő „véletlen”? A kísérletező sátor utolsó állomása ingyen kolbászokat, répát, joghurtot, almalevet, almát tartogatott számunkra. Jó magyar szokás szerint felpakoltunk az ingyen cuccokból.
Véletlen 4: Immár jóllakottan, de fáradtan kerestünk egy helyet, ahol megpihenhetünk. Mivel valóban fáradtak voltunk, nem sokáig császkáltunk, beültünk az első kocsmába vendéglátó helyiségbe. A kordonok mögött a tömeg egyre gyűlt és gyűlt, ismét kérdezősködni kezdtünk. Mikor várható a pápa? Mondták, hogy körülbelül 40 perc múlva érkezik és megy tovább a főúton. Merészet gondolva, megkérdeztük a vendéglátós nénit, hogy nem várhatjuk-e meg bent, mivel az ablak épp a főútra nézett, és a szintkülönbség miatt az emberek feje fölött kiváló rálátását nyújtott a főútra. A biztonsági szabályok ellenére a néni megengedte, hogy ottmaradjunk a nagy eseményre. Így történt, hogy körülbelül hét méterről láthattuk a Szentatyát, aki a pápamobilból integetve és áldást osztva üdvözölte a zarándokokat. Talán ez és az ide vezető véletlenek sorozata lesz a kéthetes zarándoklatom legemlékezetesebb története.
Ezt követően már nem is lepődtünk meg, hogy „véletlenül” sikerült egy órával korábbi vonatot elérnünk.
Ahogy a csapat egyik tagja mondta, ezt a délutánt, úgy komponálták meg, hogy nekünk látni kellett a Szentatyát.
Valcsák Réka
